A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

más ház van nálunk, pedig valamikor sok vöt. A szövetkezet nem tűri meg a szalmatetőt - mondja sűrűn maga elé pislogva, elgondolkozva Radi Albert. — Milyenek a földek? — csalogatom viszsza gondolatait. Elég jók. — Mégis? — Arra északnak homokos. A Hegyalja jő. Már a lapos földek gyengék. Fekete földünk nincs. Sok helyen megáll a víz és ez baj. Még szerencse, hogy vannak ezek a karcsák (csatornák). Huszonkéthuszonhárom mázsát értünk el búzából egy hektáron. Árpából több;t, huszonnyolcat. Ezt onnan tudom, hogy tavaly agronőmus vótam. Kaptam is akkor jó sok pénzt zárszámadáskor: 8000 koronát. A családról is szó esik. Huszonkilencéves fia Somodiban zootechnikus. A gazdasági iskolát Leleszen végezte el. A lánya a kisgéresi szövetkezetben dolgozik. Két gyerekétől négy szép unokája van. Osztalékra idén is van kilátás, az unokáknak adják majd, mert maguknak már mire kéne? Én is egészen hozzá korosodom a kerítésnél, ritkán szólok közbe, hagyom beszélni mindenről, így kerül szóba a falu múltja. IV. Béláról tesz említést. Szerinte ő az oka, hogy Kisgéresen anny. család él egy udvarban. O éngedte be Batu kán tatár hordáit a magyarokra. De még IV. Bélától is messzebbre kanyarodik a képzelete. Visszamegyen egészen a XII. századba és én azt hiszem, hogy a Halotti beszédről vagy a Mária siralomról tud valami különöset, pedig csak a szőlőről meg a pincékről akar szólni, hogy az ősök vájtak ajtót a sziklában, s azóta oda hordják érni a bort. Oda járnak a férfiak nézegetni az érést, kóstolgatni a bort. Olyanok a pincék a faluszélen, mint a kripták. Csakhogy bennük nem halottak nyugosznak, hanem a hangulat, ha a kisgéresiek nincsenek jelen. Gyakran járnak oda az emberek. Ha ünnep van, azért mennek, ha nincs ünnep, akkor sem maradnak otthon. Persze csak jobb azért ünnepnap virulnia a pincékben, neheztelnek is Géresen az ősökre, amiért a XVI. században eljegyezték magukat a reformációval, helyesebben a vastag nyakú kálvinistákkal. Mert ha megmaradtak volna ördögöt füstölővel ijesztgető katolikusoknak, akkor az a sok aprószent talán a hét minden napján a pincébe csalogatná őket. Igaz, nem kellenek az aprószentek, jó a bor nélkülük is beszöknek a géresiek naponta a bor-kriptákba és feltámasztják a hangulatot. Jóízűen neveti az elmésségeit Radi Albert, nevetek én is a különös históriákon, mert ezekben a nyúlfarknyi történetekben megismerem az okos és talpraesett kisgéresi népet! Azon kapom magam, hogy tizenegy felé jár az idő, Az utcán egy lélek 'sine Gyorsan elköszönök Radi gazdától és sietek a szállásomra. Reggel korán kelünk, mert megyünk a keresztúri rétre amelynek a története talán egy egész könyvbe sem férne bele. Dióhéjban csupán annyit mondok el róla, hogy azt a bizonyos rétet valami Telegdy' Annától, II. Ferdinánd tárnokmesterének feleségétől kapta a falu kiváló szorgalmáért' és jobbágyi hűségéért. A végzést írásban hagyta meg Telegdy Anna, s ezzel sok bajt zúdított a kisgéresiekre. Mert megszimatolta ezt a leleszi prépostság 'és abból indult ki, hogy összelopkodott már ő éppen eleget intézményektől és szegény jobbágyoktól, nem lesz hát nagy bún az úristen színe előtt, ha még ezt a hagyaték levelet is ellopja. Rossz helyen kísérelte meg a lopást a prépostság, A kisgéresiek rövid idő múltán visszalopták a hagyatéki levelet és máig is őrzik a bíró ládájában. Reggel hatkor szólít a menyecske. Az elnökkel motorbiciklin rohanunk a keresztúri rétre. Kukoricások, krumpliföldek, búza- és árpakeresztek közt hajlik előre az úttest, ötvenkilométeres sebességgel haladunk Nagygéresig. Innen jobbra fordulunk és benn vagyunk a réten. Több helyen megállt a víz, a boglyák áznak, az egész falu mentési munkát végez, hordja szárazra a szénatermést. Ä nagyszarvú magyar ökrök a szekerek farához kötözve kényelmesen kérőznek. Eszembe juttatják az egyik kisgéresi embert, akitől megkérdeztem, miért tartják ezeket a nagyszarvú ökröket, és ö azt felelte, hogy tizenöt évvel előtte még egyáltalán nem kedvelték itt a tarka marhát. Volt a faluban száz pár ökör, de az mind fehér volt, a tehenek is fehérek voltak. Szép és jó igavonó állatok, meg hát az ökrök is magyarok - bökte ki végül nagy kerülővel az ember. Boglyák, fűzfák, bokrok, zsombékok és puszták szenvednek a nap tüzétől. A kisgéresiek is izzadnak. Ugyancsak hajtja őket a tennivaló, ilyen messzire, tíz kilométerre a falutól isten ments eljönni kétszer! Jókor reggel benne állnak a vízben, aztán meg früstökölnek a fa alatt. Férfiak, asszonyok, fiatalok. Összeismerkedhetnék a falu lakóinak egyharmadával, az első csoportbéli Kovács Istvánnal, aki idős létére is fürgén ugrott el a fényképezőgép lencséje elől. Végül villával a vállán és pipával a szájában hagyta, hogy megörökítsem. Azt tartja, ha a szövetkezetből kiugorhatott, miért ne ugorhatna ki a fényképezőgép hatósugarából is. Visszatért a szövetkezetbe aztán, meg a fénykép is elkészült róla. Ilyen ember ő. És itt vannak a fiatalok, a tizenkilencéves Rácz András, a tizenhétéves Kovács Vera és a tizenhatéves Kovács László. A mezőgazdaságban dolgoznak valamenynyien. Eszükbe sem jut elmenni ipari munkásnak. Kovács Vera szégyenlősen, meg mosolygósan mondja el, hogy ö már nem is tudna meglenni a szövetkezet nélkül, úgy megszokta. Hetven fiatalt kellene megszólaltatni, mert annyian vannak ebben a szövetkezetben, hanem hát ez lehetetlenség. Inkább a szövetkezeti vezetőségről mondjuk el, hogy jó1 teszi, ha törődik a fiatalsággal és bevonja őket a munkába! Nagy zsivalyt csapunk ezekkel a lányokkal, legényekkel a réten és csodálkozunk, hogy Illés Albert a lovas gereblyéről ide sem veti a szemét. Csak forog a réten Csinos nevü lovával és gondolkozik, mert két gyerekért felel a világnak és az embereknek. Arrébb formás bokor tövéből az ötvennyolcéves Rácz István nézeget ránk. Majd azt mondja, örül, ha ezeket a fiatalokat látja. Övék a jövő! Nem ismeretlen egészen ez a gazda sent, már a faluban halottam róla. Nem is róla a lányáról, az első kisgéresi fecskéről, aki érettségizett a perbenyiki tizenegy -éves iskolában és Pozsonyban az orvosi fakultáson folytatja tovább tanulmányait* Illés Albert a villájára támaszkodik, úgy beszélget velem. Nem tagadja, hogy ő sem különb az első csoportbéli Kovács Istvánnál, életrajza vázlatosan ennyi: ötvenkettőben belépett, ötvenháromban kilépett, ötvenhétben megint visszalépett De állítja erősen, hogy őt már többé a kutya sem marja ki a szövetkezetből. A tizennyolc hektáros kertészet vezetője havonta átlag ötszáz koronára jön ki az előlegből. Ezenfelül fél hektárja van, benne húsz ár szőlő. A pincéje közös a Radi Albertéval. Az ember különben vékony, barnára sült, kevésszavú, mint a legtöbb parasztember. Az arcáról két mély barázda fut le az ajakára, a szeme barna, nyugodtságot sugároz. Ojságot pillantok meg a bokor tövében. — Olvasni szeret? — kérdezem a művelődésre fordítva a szót. — Hát már azért nem szeretek, mert elalszok rajta — feleli természetes komolysággal. — Hogyan él a szövetkezetben? — Én azt tartom, hogy aki tehenet fej, ha disznót nem is öl, nem szegény gazdasszony. De aki tehenet nem fej, ha disznót öl is, szegény gazdasszony. — Mire ez a példázat? — Értsen meg most már! A szövetkezetben tehén is van, meg disznó is van. Nálunk nem lehetnek szegény gazdaszszonyok! A körénk gyülekező asszonyok rámosolyognak erre a paraszti bölcsességre. Olyan igaz a mondás, hogy a nagygéresi harangozó is kénytelen rákondítani a keresztúri réten kijelentett igazságra. Dél van. Fák árnyékában nyársat vágnak, szalonnát vagy kolbászt sütnek az aszszonyok, emberek, fiatalok. Ropog a tűz, a mezőben szétfolyik a menyecskék kacarászása, ha némelyik ember csípősen megmondta a magáét. Az elnökkel osztozkodom a szalonnában, kolbászban, borban. Kellett neki kihozni egy falánk újságírót a rétre. A bort azért hagytam utoljára, mert azt fogyasztottuk el előre, éhgyomorra. Jó liter volt, mondhatom, mikorra utolsó cseppjét is szaporán leeresztettük, megduplázódott minden a nyárson. Ebéd után visszavitt az elnök a faluba, és csavarogtam még sokáig az utcákon. Elgondolkozva mártogattam cipőmet a porba és az járt az eszemben, hogy ezek a kisgéresiek olyan természetesnek veszik a szövetkezeti életet, mintha Telegdy Anna hagyatéki levele óta így munkálkodnának a maguk — és a köz javára. Egy emberre nem akadtam, aki kifelé kacsingatna. Dolgoznak, terveznek és bort isznak, akár hiszik nekem, akár nem! Ezen a délutánon még egy tiszteletnek örvendő családot is felkerestem és ott a következőket tudtam, meg: Magára utalt és magára hagyott nép élt itt, féltőn őrizve őseitől örökölt szokásait. Negyvenötig virágzott a faluhosszjárás. Pünkösd második napján fehérruhás lányok végigtáncolták a falut. Meg a legénybíróválasztás is divatos szokás volt. A legénybírőnak- felelnie kellett a rendért. Nem beszélve a leányrablásról. Még negyvenegyben vagy negyvenben is elloptak egy lányt, a túlságosan fiatal legény így játszotta ki a törvényt. Szellemes, humoros és hangyaszorgalmú emberek lakják ezt a falut, mondják az igen tisztelt család tagjai és hogy körmönfontak és ravaszok is, azt egy adomába illő kis történettel bizonyítják. Még az elsö köztársaságban egy kisgéresi ember kampós botjával leütött egy nyulat. Az eset a csehszlovák-magyar határ közvetlen közelében történt, feljelentették az embert. A helmeci bíróság beidézi a tettest és a bíró nagy hangon szólítja a kisgéresit. — Hogyan ütötte le azt a nyulat? — Az úgy vót kérem, — dadogta az ember — hogy a határszélen jártam, oszt egyszercsak észreveszem, hogy jönnek át a határon a magyar nyulak. Arra még nem szóltam semmit. Hanem látom, hogy szemtelenül verni kezdik a mi csehszlovák nyúljainkat, ezt aztán nem nézhettem. Közibük vágtam a botomat... A bíró a hasát fogta és felmentette egyből, Hát ilyen talpraesett emberek ezek a kisgéresiek. Nem hagyja magát, amihez hozzáfog, azt sikerrel befejezi. Elhiszem, mert ezt láttam magam is az udvarok mélyében beszélgetve, meg a földeken járva. Virágzó szövetkezetet varázsolnak és virágzó életet teremtenek maquknak a kisgéresiek. Befejezésül nem is írhatok le mást, jobbat, szebbet annál a megállapításomnál, hogy: Kisgéres szocialista falu! 10