A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

asszonyok a helyi televényben 'kivirított igazságaikat: — Más faluba az a jány megy, amelyik nem kell. — Ne menj más faluba szénáért, ha a magad falujában szalmát kaphatsz! Az emberiség Ádámról és Éváról rokon. A kisgéresiek a helyben kötött házasságok alapján. — Mind igazság ez - bólintgat Berta János. — Most már azért kiadják a lányokat és a legényeket is kiengedik. S hogy kistafirungozva mennek férjhez a jányok? Olyan garnitúrájuk van csillárokkal, mint azelőtt a bárónőnek. A falu szocializálása meghozott mindent. Ha jól emlékszem, az első köztársaságban jó, ha három bicikli és három rádió volt a faluban. Ma több a bicikli a házszámnál és gramofonos rádió van minden második házban. A motorbicikliről nem is szólok. Vagy tizenöt kétszázötvenes Jawát számolok össze hirtelen. — Mivel töltik a vasárnapokat ? — Meccsekre járunk. Meg a kuglizókba, összegyűlnek megent ott is. (Jelenleg a mozigépüket Kassán javítják.) Meg a pincékben, muzsikaszavak is elhangzanak ott. Dalolnak, mulatnak a szövetkezeti tagok. Ott tartottuk meg az idei gyermeknapot. Sült a szalonna bor közben. Munkában, ivásban, mindenben közös akaraton van itt a nép. Szövetkezeti falu a miénk. Idén júniusban vagy kilencvenen Voltak zsombékos, mocsaras helyen kaszálni egy napig, a gép nem mehetett oda, oszt az emberek nőtaszóval gyöttek viszsza a munkából. Igaz, a közös szövetkezeti borból hét decilitert kapták fejenként ... — Panasz van? — Kerül az is. — Halíjuk csak! — Kevés a házhely. Nagyon népes a községünk. Négy-öt-hét család lakik egy udvarban. Most, is lenne hatvan-hetven házhelyre igénylő, de nincs telek. Van két kertaljánk, abból jutna, ha az igénylők megegyeznének a gazdákkal! Ez bizony probléma. A falu vezetőin" gyorsan orvosolni kell az igénylők panaszát. Alkonyodik és még Berta Jánosnak is van . dolga otthon. Abban maradunk, hogy félnyolc körül megint az útkereszteződésnél találkozunk és majd akkor elvezet biztos helyre megszállni a sógornőjéhez. Addig nézelődjek a faluban meg a körhintánál, vagy fényképezzek, ha úgy tetszik. Elfogadom a tanácsát és indulok a templom felé. Lassan benépesedik az utca, ki a határból tér meg, ki HelmecrŐl, ki a pincéből korsó borral. Jaj, azt a szegény bort estéről estére biciklizni tanítják a kisgéresiek! Többször kattan a gépem, szorgalmasan csinálom a felvételeket, még nem hivatalos megrendeléseknek is eleget teszek, Kovács István csoportvezető cÁk&i biciklin, (átt CL bű*Bodrogközi falujárás MÁCS JÖZSEF: Jaj, ezek a királyhelmeciek! Kistárkányba készülök erősen, ók meg mindenáron csak Kisgéresre irányítanak. Érveik: közel van, alig négy kilométerre a legszélső háztól és tősgyökeres magyar faluval lesz dolgom, ahol bizony máig is őrzik a nyelv régies zamatját és az ősi szokásokat. Ha ennyire akarják, hallgatok rájuk. Legyen Kisgéres! Tűző nap alatt, szőlők és gyümölcsösök között vonulok be a faluba. A főutca két oldalán szőlőindával és virággal felfuttatott házak, a keskeny udvarok meg úgy festenek kapuk nélkül, mint a hőségben nyitva felejtett szájak. Középen karcsú torony szökik fel a levegőbe, kettős gömbje félreérhetetlenül mutatja a kálvinista falut. Csak a szemem jár az utcán, kisgéresinek nyoma sincs. De tévedek talán. Az útkereszteződésnél megpillantom Berta János titkárt és ámulatba ejtem kérdéseimmel. Mert szövetkezeten innen és túl, először az érdekel, milyen helyi szokások fűződnek a parasztélet sokszor megírt állomásaihoz: a lakodalomhoz, keresztelőhöz és temetéshez. Az ember hegyes kis bajsza megrándul, mert az emlékezőtehetségével soha sem volt jő viszonyban, azért belevág az ismertetőbe és kisüti, hogy az itteni lakodalom sok vonásban megegyezik más vidékek szokásaival, csak a rigmusokban tér el, meg a saját készítményű hímes kendőkben, amelyeket az emberek derekukra kötnek a nagy napon. A keresztelő pedig annyiban érdekes, hogy az megint úgy fest, mint a lakodalom. Sütnek, főznek és boroznak. Mikor aztán a vendégek már jól belegázoltak a hangulatba, a bába odamegy az újszülötthöz és fennhangon mondani kezdi: „Jaj, ez a szegény gyerek meztelen gyütt a világra. Nincs ruhája. Nincs cipője. Nincs semmije se!" — és a pénz sokáig hull a tányérjába . . . — A temetés meg úgy történik — mondja bátrabban a titkár, — hogy mikor „meghal a holttest", vesznek neki koporsót. Temetés előtt virrasztanak az emberek. Hazamenőben osztán Kiss Tóth András apósom mondja el versben a halott jó tulajdonságait. Nálunk nem virrasztanak a hozzátartozók. Temetésen a koporsóra borulnak, úgy siratják az elmenőt. Már Helmecen hallottam, hogy ez a közel ezerötszáz lakosú község a felszabadulásig nagyon félresett a fejlődés széles országútjátől. A parasztok nem jártak ki a faluból, csak vásárokra mentek el Beregszászra vagy Dobronyra. Bekötő útjuk az első köztársaságban már volt, de autőbuszjáratjuk nem, V

távbeszélőjük sem ötvenháromig. Valamikor nagy úr volt itt a szegénység. A száraz adatokat közlő statisztika szerint is Kisgéres hetvenöt százalékát törpebirtokosok lakták, tizenöt százalékát meg nincstelenek. Munkalehetőségük a falun kívül alig volt, esetleg a katolikus papság birtokán. Az emberek látóhatára a szélső háznál bezárult. A legények helyben szemelték ki a feleségnek valőt, sohasem házasodtak volna' idegen faluból. Lány sem ment el a községből. Másnap a keresztúri réten mondták az Kisgéresen sieretik a címeres ökröt