A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

Tetöjelrakás Elégtétel Budafáról Gellére három kilométer az út. Jó tavaszi időben vagy nyári alkonyatkor semmiség — csak egy ugrás, még jó kedvéből is. csak időtöltésből is megteszi az ember, hogy odasétál. Viszszafelé — ha elunta a gyaloglást — fölkéredzkedik valami szekérre, vagy megvárja az alkalmas buszt. Am őszi sárban, latyakos, havas úton már nem olyan mulatságos dolog a gyaloglás. Ha szél fú, eső csapkod, nem öröm a buszra várni, se parasztszekéren döcögni, ha ugyan jön valami szekér, vagy másféle kerekes jószág. Még a felnőtt is meggondolja, elinduljon-e, hát még a gyermek, e hatéves, és hétéves vagy tízéves gyetrmek. Kutyakötelessége minden reggel beülni az iskolapadba, de hogy beülhessen, kénytelen felkelni legalább másfél órával előbb, mint Gellén lakó pajtása, s aztán álmosan és fáradtan figyelget, vagy nem figyelget a tanító szavára. Az utolsó fél évszázadban három ingatag hatalom erőszakolta rá magát a csöpp falura. A kultuszmiiinszterek Pesten és Prágában tandíj-rendeleteket agyaltak ki és mihaszna iskolareformokat, de Budafa - Budafa miért jutott volna eszükbe? Talán azt se tudták, hogy a világon van, ahogy az sem jutott soha eszükbe, hogy valahol Báb község mellett létezik egy majorság, a Sándormajor — bár a földbirtokos uraságot minden valószínűség szerint nagyon számontartották. Nagyra becsülte a nyitrai püspök is, mert az uraság a templom kegyuraként sokszor bebizonyította, milyen nagyra becsüli az egyházi intézményeket. Hozzájárult különböző jótékonysági akciók pénzügyi alapjához is és ennek folytán kegyes híre egyre növekedett. Ám sem a kultuszminisztereknek, sem a 'püspöknek, sem a birtokos uraságnak nem jutott eszébe, hogy a Sándormajorban serdülő gyermekek számára iskolát építsen s ezzel megkímélje őket a mindennapos háromkilométernyi gyaloglástól. Én magam is ott cseperedtem tökmagnyi iskolás gyerekké a jóravaló világtól elrekesztett majorban. Én is nap nap után gyalogoltam. Jó időben iskolát kerültem, rossz időben fa-4 gyoskodtam, míg egy nap le nem terített az orv tüdőgyulladás. Szegény anyám és nővérem már-már elsiratott. Ám szerencsémre mégsem haltam meg — mint ahogy mondani szokás, csalánba nem üt a menykő ... vagy ebcsont beforr. Az én csudaszámba menő gyógyulásomról is valahogy így nyilatkoztak a sorsomat számontartő felnőttek, rokonok, ismerősök és szülők. Mikor elmúlt a baj, anyám gyakorta szemrehányást tett nekem, hogy bizonyára havat ettem, vagy veszettül futkároztam. Bizony minenképpen én lakoltam és senkiinek nem jutott eszébe, hogy a kultuszminisztereket, a püspököket és a földbirtokos urat hibáztassa. A| felszabadulás után vagy öt esztendővel elvetődtem a ISándor-majorba. Micsoda elégtétel volt számomra, hogy itt az isten háta mögött, néhány volt béres gyermeke számára iskola épült. Annyira meghatott ez az egyszerű tény, hogy mfindenlképpen meg mocorgott bennem a költő; megvehseltam a sándormajori iskolát és egykori tüdőgyulladásomat. Most itt ülök a jő budafaiak között. Mindnyájukat valahogy rokonaimnak érzem, vagy ami még több, egy kicsit cimboráimnak, magamhoz hasonló rosszcsontoknak; egykor éppen úgy elkerülték az iskolát, éppen úgy fáztak, meghűltek, talán meg is betegedtek. Kicsit mulatok magamban, hogy lámlám, iskolát kerültünk, most meg felcsaptunk iskolaépítőknek. Komoly családapák vagyunk, s most megtromfoljuk a rég holt kultuszminisztereket, püspökurakat, világgászéledt földesuraságokat. Különösen itt Budafán — nemhogy iskolát építettünk, de egy igazándi kultúrházat is. Ni, hogy fényesedik a villanyláng, nicsak, milyen sima, vadonatúj a parkett s a színpad meg-meglebbenő függönye... Mezei munkások, fejők és etetők, lányok és asszonyok, öregek és fiatalok egy esztendőn át hordták a téglát, maltert, meszet, kavicsot — rakták a falakat. A rendes munkaidőn túl 4800 munkaóra. Ezt csinálja utánunk valami templom kegyura, valami uraság vagy akárki. Ha akarná, se tudná, csak mi tudjuk megtenni, mert mi vagyunk a nép, az állam. Ha kell, adót fizetünk, ha kell maltert hordunk és téglát rakunk, s még a miniszter is teljességgel a mi emberünk. B. T. Vándorszínészek A perbenyiki műkedvelőknek s vezetőjüknek, Plachy Imrének, akikkel 1955 nyarán előadtuk a János vitézt a Bodrogközön. • Hajladoztak a búzatáblák s harmatot hintett ránk az éjjel. Szekerünk döcögött a porban, mint hajdanában Dérynével. Vasárnap volt — vagy már tán hétfő — s hazatartott a „színészgárda": dalosajkú, vidám legények s néhány nyárszemü barna lányka. Dalunkat ringatta a Bodrog, hüsajkú szelek messze vitték, s megrészegültek tőle menten a kisgéresi borospincék. Kedvünk égi mezőkön szárnyalt, nagyon ifjak s vidámak voltunk, hogyha utunkban volt, az égről még a Göncölt is félretoltuk. A dicsőségtől s a jó bortól szilaj lelkünknek kedve támadt, mi nyitottuk föl szempilláit a forró nyári éjszakának. - Négy éve már ... A sors viharja messze sodort egy rideg őszön, de az emléket, jóbarátok, szívem legmélyén most is őrzöm. Ha néha-néha otthon járok, s az cdkony halkan hull a tájra, fülembe cseng egy régi dallam: talán a Bagó furulyája ... Daltól zsongó szívemben újra sasszárnyakra kapnak a vágyak. De jó lenne most csülagok közt átdalolni az éjszakákat! Jóbarátok, tivéletek most de jó is lenne útra kelni, mesevilágban, nóta szárnyán lluskát újra megkeresni, kék, tiszta tóban megjiirödni, • tüzet gyújtani a szemekben ...! — Régi emlékek, fiúk, lányok, tiétek legyen ez a versem! KULCSÁR TIBOR