A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

A párt- és kormányküldöttség vágsellyei fogadtatása KM Ünneplő Mntyusföld N' f agy idő húsz esztendő! Az egykori gyermek férfiúvá izmosodott — a férfiember válla megroskadt, fejére ősz deresedett. Sok mindent megéltünk. Szeimünk láttán országok, országhatárok hulltak szét, s újak keletkeztek. Húsz esztendő! Húsz esztendő! Még a Vág is másképpen folydogált. Kivágták az egykori topolyafákat és a legelőt felszántották. A fűzfák törzse megkorhadt, gyökerük kifordult, s helyükbe egész erdő tolakodott. 1938. szeptember 4-ét írtak. Tizenkét éves voltam akkor. Koraőszi fényben fürdött a táj. Fölötte a szelíd, kék egek. Északon és keleten hegyvonulatok körvonalain pihent meg a szem. A hegyek szelíden lebámultak a síkra, összefolytak vele, egy test voltak vele, akár a vágparti fák a békességes tájjal, melyből gyökerük fakadt. E föld mindig is ilyen volt, termékeny gondolatokat sugallt, álmokat ringatott. Ez a nap mégis felkavarta, Egész Mátyusföld szinte ágaskodott, s falunk - Tornóc — máról holnapra ujjongó harci táborrá népesedett. Emlékszem, zene szólt, ezer ember énekelt, öt-hatféle nyelven beszélt, lelkesedett. A tribünről szónoklatok dördültek. És mennyi megbámulni való dolog akadt: már maguk az emberek is. Életemben sose láttam annyi népet. Csodálkozott, tágult gyermekszemem, s bár nemigen értettem, mit jelent mindez, sejtettem, hogy nagy-nagy dologról van szó, mert csak úgy semmiért nem gyűlt volna össze ekkora tömeg. Hallottam a dörgő tapsokat, éljeneket, jelszavakat, és furcsa ösztönös lelkesedés fogott el. örültem az őszi napnak, a lelkes embereknek, a sok megbámulni valónak, - délután a szabadtéri színpadnak, a kozáktáncnak, zenének, este Toldi Miklósnak. Az a Toldi Miklós volt első komoly találkozásom a magyar irodalommal Amit apám mesélgetett — mondává és gyermekmesévé zsugorítva —, hirtelen roppant méreteket, testet öltött, s megelevenedett, hogy többé soha el se felejtsem. Múlt az idő. Hét keserves, háborús esztendő jött - aztán a felszabadulás és újabb küzdelmek, tanulmányok és építkezések. Elszakadtam a hazai tájtól, s az egykori élmények emlékké halványodtak bennem. Keresztül-kasul jártam azóta az országot, hogy végül hazataláljak s újra lássam ágaskodni a Mátyusföldet — emberek tömegeit, a tornóciakat, galántaiakat, sókiakat, komáromiakat, ezer és ezer embert a környékbeli falvakból közelről és távolról jötteket. Az Internacionálé szól és újra szónoklatok dördülnek. Amit egykor meg nem értettem, gyermekfejjel fel nem foghattam, most világosan, félreérthetetlenül bizonyítja, magyarázza önmagát. Bármi történt is, bármilyen sors sújtotta is ezt a népet, hü maradt önmagához, s az erőszak ki nem ölhette belőle a szabad emberek öntudatát. Akkor, hogy összesereglett a Vág partján a toipolyafák alatt, meghirdette a kérlelhetetlen harcot, bár fegyvertelen volt és békességet áhított. Most húsz év után újra gyülekezett Vágvecse és Tornőc között. A győzelmet ünnepeli, és seregszemlét tart a megvívott harcok után. Amit húsz évvel ezelőtt kezdett, most befejezte, hogy aztán tovább induljon új történelmi távlatok felé. Ez a térség tegnap még búzamező volt, s ma-holnap műtrágya- és műanyaggyár épül rajta — korszerű, nélkülözhetetlen vegyiipari üzem és modern munkástelep. Kémények és emeletes házak, bekötőutak és vágányok tarkítják majd a tájat. A megszokott, falusi hangokat, borjúbőgést, malacsírást sose látott élet ritmusa nyeli el. Az elmelvényen ott ülnek a párt- és a kormányküldöttség tagjai, s az egykori tüntetés szervezői és résztvevői. A törne- hallgatja az ünnepi szónokot, Rudolf Strechaj elvtársat, a Megbízottak Testületének elnökét. A múltról emlékezik: a nemzetiségek elszánt összefogásáról a közös haza védelmére, melynek egyik legszebb megnyilvánulása éppen a ttornőci tüntetés vollt. Aiztán az új gyárról beszél, a délvidék iparosításáról, a mezőgazdaság korszerűsítéséről — s a figyelő szeme előtt egy szép jövendő körvonalai bontakoznak ki. Mikor Major elvtárs lép a mikrofon elé, meghatódott éljenzés tör fel a tömegből, s ő ott áll födetlen fővel, törékenyen, öregecskén a tűző nap alatt. Szeme előtt a sík, az ujjongó, ágaskodó Mátyusföld. Ismerős és ismeretlen arcok köszöntik őt — a küzdelmek és győzelmek megszemélyesítőjét. Milyen boldogság lehet így találkozni az emberekkel sok esztendei megpróbáltatás után, az egykori harcok színhelyén. Régi bajtársak integetnek a sűrű sorokból, mások meg szívükre ölelik őt. A Rosztovi Körzeti Szovjet alelnöke, Kapusztin elvtárs a szovjet küldöttség vezetőjeként üdvözli az . egybegyűlteket. Beszéde után a nép sokáig élteti a Szovjetuniót. Josef Púéik elvtárs, vegyipari miniszter az új üzem építéséről és annak jelentőségéről beszél. Aztán felmorajlik a nehéz földgyalu motorja, s a párt- 'és kormányküldöttség ünnepélyesen megnyitja az építkezést. A földgyalu árokvájó kanalai belemarnak a homokos talajba, s ezzel valami merőben új kezdődik el ezen a tájon: harcok, győzelmek után, a szövetkezeti mozgalom fellendülése után — az életet átalakító iparosítás. Messziről idebámulnak a hegyek, összefolynak, egy testet' alkotnak a síkkal, a tág mezővel, mintha belőle nőttek volna, akár a vágparti fák. Az emelvényen édeshangú gyermeksereg énekel; aprócskák, lelkesek, fehér az ingük, piros a nyakkendőjük. Húsz év múlva vajon hogyan gondolnak a mai napra...?! Bizony, nagy idő húsz " esztendő! BÄBI TIBOR Ilyen lesz a vágsellyei DUSLO vegyipari üzem