A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-14 / 37. szám
a peronon, ahol várakozók tömege hullámzott, reggeli műszakra induló munkások, diákok a közeli falvakból, táskás asszonyok és hátizsókot cipelő katonák . . - Nem, nincsenek itt! — suttogta tompán maga elé, és a nyugtalanság • első hulláma felborzolta tudatát. — Talán csak elnéztem őket, siettemben elnéztem. Kocsija, mely ott volt az elsők között a mozdony közelében, végighaladt a pályaudvaron. A vonat megállt és kiszórta utasait. Hans Krüger megállt az állomás közepén — hátán hatalmas hátizsák — és várt. várt míg kiürül a peron. Nem, ha kijöttek, nem nézhették el őt. . Hiszen tudja érkezésem napját... Vagy nem kapta meg a levelet? A táviratot sem ? Vagy a vonat késése tévesztette meg ? . .. A vonat csaknem egy órát késett. Hiszen háború van. ezzel számolnia kellett. A késést biztosan bejelentették . . . Vagy beteg talán ? Vagy . .. Hans Krüger örömteli felindulásába cseppenként a nyugtalanság mérge vegyült. Anna Mária nem várt. Nem, ezt nem értem — ennek oka van! És Villy, legalább Willy eljött volna ... Ebben a pillanatban egy súlyos kéz nehezedett a vállára, és ismerős, kissé rekedt, kissé visszafojtott hang szólalt meg a füle mellett: - Hogy kerülsz ide, te vén obsitos ? Csak nézlek, te vagy, nem te vagy? Mire Hans Krüger észbekapott, már egy apró, de kemény és forró kéz szorongatta a kezét, s egy kékesszürke szempár, 'amely fölül csaknem hiányzott a szemöldök íve, tekingetett arcába. tátongó csendben a kölcsönös bizalmat-Kurt Lustig volt, apró zömök és moz- lanság jeges hulláma csapott át. gékony emberke, munkatársa, akivel Ki tudja, mennyit változott azóta, hogy egvütt dolgozott a Mauer und Sohn bú- nem láttuk egymást. Két esztendő nagy torgyárban. idő - Szervusz! - felelt Hans rekedt, - Vigyázz! Egyenruha — figyelmeztette visszafojtott hangon. Szeméből kékes fény Kurt Lustigot egy belső hang — Még aklövellt; felismerte barátját. Ám ez a fény kor is, ha azt az egyenruhát Hans Krüger még abban a pillanatban kihunyt, szeme viseli, ha csak a Wehrmacht egyenruhája nyugtalanul és aggódva továbbkutatott is. Aztán ki tudja, Willy nem apja akaa peronon. rata szerint cselekszik-e? - Nem jöttek ki — suttogta magama- - Ki tudja, mi minden történt azóta gának, alig hallhatóan. Kurt Lustiggal? — tűnődött magában - Hm... bizony furcsa - dörmögte Hans Krüger. Mindenesetre belépett a názavarában Kurt Lustig. Rövid vastag nya- ci pártba. Azt állítja ugyan, hogy csak kán ülő, tojásalakú, apró feje körbe-kör- szemre, a fia kedvéért, azért csak munbe forgott, fekete szeme behatolt a peron kás maradt, s igaz, mindig egyenes ember minden zugába. Hiába. volt, ám az ördög higgyen manapság va-Mind a ketten benéztek a váróterembe, lakinek. Fia, Paul tagja Adolf Hitler Valami szétmálló, rongyokba öltözött Leibstandartjának, s oda nem vesznek be szakállas ember aludt itt, fejét az asztal akárkit. Jobb. ha óvakodsz, Hans! lapjára fektetve, s álmában fájdalmas Áthaladtak az állomás mögötti kis parhortyogást hallatott. Három asszony üldö- kon, amely büszkesége volt a városkának gélt a régen kihűlt kályha mellett, és A szivárvány színeiben tündöklő virága zsírhiány miatt lamentáltak: - A gye- ágyak üdvözlő mosolyként fogadták a várekek sápadtak, a férfiak akár a kísér- rosba érkezőket. Hans Krüger szíve fjatetek, csak szédelegnek; bármit inkább, talos frisseséggel dobogott láttán, s emmint ilyen életet, higgye meg. asszo- lékek rajzottak föl benne, mikor a homok, nyom... az a sárgás, rőt homok a bokrok és Becsapták a váróterem ajtaját, és el- cserjék közt futó utacskán játékosan hagyták a pályaudvart. Kilépett az apró- megcsikordult súlyos katonacsizmája termetű, mozgékony Kurt, viseltes ka- alatt. Elhallgatta ezt^ a ritmikus csikorbát,jában, melynek ujjából kikandikált a 9ást és majdhogy el nem nézte a kanyarnyúló, foszló szvetter, nyakán zsírtól ki- ba n hirtelen féltűnő vállas ezredest, aki fényesedett sál, fején kissé félrecsapott tiszti egyenruhájának blúzán fityegő vassapka, oldalán az egész fejjel magasabb keresztet viselt, s azt a magas civilt, Hans Krüger, a Wehrmacht' szürke, gyű- akinek hajtókáját a párt csillogó tojásrött egyenruhájában, vállán dagadtra 'tö- alak ú jelvénye díszítette, mött hátizsák Hans mellét kifeszítve, összecsapta - Még tegnap láttam... valami szaty- csizmája sarkát és gépies mozdulattal rot cipelt - Kurt zavarában vigasztalásra t^elgésre emelte kezet. Az oldalan haszánt szavakat dadogott, ám ezek most ,ado Kur A Csa k ®,9y 9yor s 71 reménytelenül üresek és ostobák voltak. m o TMo t V anélkül. hogy jobbját felon „,.,, „ , . , emelte, volna. Az ezredes hanyagul sap- Es Willy? - kerdezte Hans félbe- kä jähoz emelte jobbját, mintha legyet szakítva baratjat. hessegetett volna el, míg a civil mind- Willy? Hm... Annak jó dolga van: kettőjüket átható, éles tekintettel mérte menetel, heilezik... Hitlerjugend... végig, s torkából valami morgás és kö-Hans Krüger felfigyelt Kurt* megjegy- högésféle tört elő. Elhaladtak, zésének kqresű, ironikus tónusára. Arca - Miért ásták fel itt a virágágyakat és ismét kemény, kifürkészhetetlen kifeje- a pázsitot? — kérdezte társától Hans, zést öltött, homloka ráncba futott, sze- mintha a kellemetlen találkozást akarta nét a földre szegezte. volna feledtetni önmagával. Ebben a pillanatban a két férfi között — Zöldséget ültetnek ide... hogy ez a hely se maradjon ,;ihasználatlanul. Nézd csak, itt már keríteni kezdik. Valóban, a letaposott fűbnl karók ágaskodtak, és közöttük szögesdrót feszült Itt a bokrokat is kifordították Hiszen ez a park már elpusztult! Hát nem elég, hogy a mezőket pusztítja a háború, a réteket és városokat . . ott a fronton ... el akarják pusztítani csúfítani az egész világot? E szavakat Hans csak magában gondolta, de ki nem mondta. Nem volt hozzá bátorsága, még Kurt Luftig előtt sem. aki pediq barátja, munkatársa volt Egy ideig szótlanul ballagtak, csak a homok csikordult meg olykor a lépteik alatt. Velük szemben egy gyerekkocsit toló asszony jött. Fejét lehajtva ballagott és Hans csak akkor vette észre karján a gyász-szalagot, mikor egészen a közelükbe ért. Föl sem tekintett, s a két férfi köszöntését egy lélektelen halk „Grüss Gott"-tal viszonozta. Hans akaratlanul is utána tekintett. Furcsa érzése támadt; mintha az az aszszony, nem is gyerekkocsi, hanem koporsó mögött ballagott volna: válla annyira meggörnyedt, szinté önmagába roskadt. És olyan furcsa volt: Hans Krüger, a katona, aki annyi haldoklót látott a téli offenzíva katasztrófája után megfagyott katonák százait látta heverni a havas, orosz sztyeppén s látta a tömeges kivégzések borzalmait, a bombázott falvak és városok poklát, most megremegett e gyászoló, fiatal anya láttán. A halál, a láncáról a világra szabadított halál, mely százféleképpen jelerit meg előtte, a halál, bár szökött előle, a frontok torkából — haza az annyiszor megálmodott otthon paradicsomi nyugalmába, most újra megr jelent neki ezernyi kilométerre a frontoktól, és most legszörnyűbb és legemberibb alakjában pillantotta meg. - Már ő is!... - sóhajtott, csaknem följajdult Hans Krüger. - Karácsony előtt, épp karácsony napja előtt kapta meg a jelentést, hogy Erich Henecke elesett Finnországban ... Üjév után Elzának kislánya született... Bábi Tibor fordítása (Folytatjuk) Gergely Vera rajzai 13
