A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-14 / 37. szám

Három történet Beiratott a bolondok könyvébe Hol volt, hol nem volt, az óriások földjén innen, a törpék országán túl, volt egyszer egy király. Nem volt már fiatal, szakállába ősz szálak vegyültek, csontjába is beleharapott a köszvény; mégis szeretett lovagolni. Ha csak tehette, ládafiába zárta koronáját, lovat nyergeltetett és usgyi neki, vesd el magad, — kinyargalt a várból. Minél jobban öregedett, annál jobban szerette a lovakat. Mondogatta is tanácsadóinak, hogy a lovak hűségesebbek, mint az emberek. A tanácsadók ilyenkor csak összenéztek. és egymás fülébe súgták: — Már megint a lovakat dicséri. Elmehetne inkább lókirálynak. így morogtak a tanácsadók, és kinevették királyukat. De a király nem törődött a szóbeszéddel. Egyre több lovat vásárolt, egyre szebb istállókat építtetett. Lassacskán több ló népesítette be országot, mint ember. Még a tengereken túlról is lovakat hozatott. Egyszer egy sötétképü, ravaszszemű ember kereste fel a királyt. Elmondotta, hogy messziről jött, egészen a burkusok országából. Hallotta, hogy a király szereti a szép lovakat, az ő hazájában pedig annyi a drága, nemes paripa, hogy már az istállókban se férnek. Ha pénzt adna a király, a legszebbeket hozná el neki. Az ország ura nagyon megörült az ajánlatnak. Meg ís tudakolta nyomban: — Aztán mennyi pénzre volna szüksége? — Százezer arany tallérra, uram királyom! A király elképedt e nagy összeg hallatára — Nem lesz az sok, barátom? — Talán még kevés is — felelte az idegen szemrebbenés nélkül. — Hiszen a hajcsárokat is meg kell fizetni. Kettőt sem ugatott a kutya s már kiszámolták. rakták a szekérre az aranyat. Az idegen, fűt-fát ígérve elbúcsúzott a királytól, és ugyancsak igyekezett elpárologni. A király még félrebillent koronáját sem igazíthatta meg fején, máris előtte termett udvari bolondja, aki egy nagy fekete könyvbe jegyezgette az országban történt bolondságokat. Se sző, se beszéd, most is elővette könyvét és sűrűn jegyezgetett valamit. — Hallod-e, fickó? — kiált rá a király. — Mit jegyezgetsz olyan lóhalálában, hogy még a köszönés is a torkodban rekedt. — Felséged nevét jegyeztem be — feleié a bolond. — Szedte, adta, teremtette! — háborodik fel a király. — Aztán mért írtál be. te lüke? — Csak azért, felséges uram, mert százezer aranyat bízott egy idegenre. — Sose fájjon érte a fejed. Visszatér az nemsokára. — Ha visszatér — felelte az udvari bolond —. akkor nyomban kitörlöm felséged nevét, és az idegenét jegyzem be helyette ... Azóta maradt meg a nép ajkán: Beiratott a bolondok könyvébe. Nem úgy verik nálunk a cigányt... Szép lova volt a rozsnyói bírónak. Fényesszőrü, kecses járású paripa. Nem is fukarkodtak az emberek a dicsérettel. A bíró ilyenkor úgy érezte, -mintha hájjal kenegették volna. Történt azonban egyszer, hogy a szép lovat elkötötte valaki. A bíró, amikor hírül vette lova vesztét, nyomban szétszalasztotta hajdúit a szélrózsa minden irányában. De hiába a paripának nyoma veszett. A város atyja annyira nekibúsult, hogy három éjjel, három nap egyetlen falatot sem tudott lenyelni. Mégsem tehetett semmit. A veszteségbe bele kellett törődnie. Végül elhatározta: új lovat vesz a tornai vásáron. El is ment a vásárra, de csak nem talált kedvére való lovat. Ahogy járkel, válogat, egyszerre csak nagyot ugrik a szíve. Nem mást, mint a tulajdon lovát látja meg egy kócos cigánylegény alatt. A bíró sem volt rest ám. Bal kézzel elkapta lova kantárszárát, a jobbjában tartott bottal pedig nekilátott a Iőtolvajnak A cigány érezte, hogy jobban vakarják, mintsem viszket. Odakiáltott hát a bírónak. — Bíró-uram, nem így verik nálunk a cigányt! — Hát hogyan, te akasztófáravaló? — Két kézzel, úgy bizony. A bíró e szavak hallatára még jobban megdühödött. A kantárt eleresztve, két kézre kapta a botját s úgy döngette a cigánylegényt. A tolvaj csak erre várt. Amint látta, hogy szabad a kantár, megsarkantyúzta a lovat és szélvészként elvágtatott... A történetet már régen elfelejtették, de a szólás-mondás mp is él a rozsnyóiak ajkán: „Nem így verik nálunk a cigányt!" Nem akart tovább menni az á-nál Az egyik csallóközi falucskában esett meg ez a történet. Hajdan, amikor a tanítót még „mester uramnak" szólították a gyerekek. Tóth Péterné tésasszony egy napsugaras szeptembereleji napon így szólt a kisfiához: — No, Peti fiam, holnap elviszlek az oskolába. Pefi annyira meglepődött e szavak hallatára, hogy földre huppantotta ujjai közül a kapálódzó szarvasbogarat. — Bizony, népi megyek én! — mozdult meg Petiben az akaratos természet. — Már a tarisznyádat is megvarrtam, amelyikbe a könyveket, meg az ozsonnát hordod. Nézd csak, ihol ni! — emelte fel Peti édesanyja a hófehér vászon zsákocskát. A fiú ábrázata felragyogott. — Adja csak ide, édesanyám, felpróbálom! A tarisznyát ügyesen a vállára kapta, s kipenderült vele az utcára. Pipiskedve mutogatta kincsét a mezítlábos gyerkőcöknek. — Nézzétek csak, ezzel a tarisznyával megyek oskolába! A gyerekek sóvár szemmel bámulták meg Peti új tarisznyáját, fel is akarták próbálni, de ő ki nem adta volna a kezéből. Másnap aztán a kisfiút kézenfogta az édesanyja, és elvitte a mesterhez. Peti nehéz könnyeket ejtett, de ott kellett maradnia az iskolában. És napra nap, hétre hét következett. Már a novemberi falevelek hullottak a fákról, amikor a mester bekopogott Peti édesapjához. — Baj van a gyerekkel — kezdte komoran. — Talán verekedett? — kérdezte Tóth Péter. — Nem, nem. — Vagy hazugságon kapta, mester úr? — Azt sem. — Illetlenül viselkedett? — Dehogy. — Hát akkor mit csinált? — türelmetlenkedett Peti édesapja. A mester összeráncolta szemöldökét. — Hogy mit csinált? Éppen ez az. Mert eddig még semmit sem csinált. Már az ábécé közepénél tartunk, de Petit még az á betű kimondására sem tudtam rávenni. Tóth Péter haragosan toppantott. — No megállj, te gézengúz! Rögtön bekiáltotta fiát az udvarról. —Te akasztófáravaló! Hát mért nem akarod te az oskolában az á-t kimondani? — támadt rá szigorúan. A gyerek meghunyászkodva hallgatott néhány pillanatig,aztán csak kibökte: — Azért, mert aztán b-re is foqna a mester . .. Azóta járja a szólás-mondás: „Nem akart tovább menni az á-nál." DÉNES GYÖRGY FECSÖ PÁL Túl szegény vagyok, és szívem azért ragaszkodik hozzád, hogy gazdagíts. Vannak hétköznapok, hogy az igért iinnepvárás nyíló ablakait gonosz, rontó szándék csukja, zárja s egyedül csak te kiálthatsz rájuk, hogy minden szép vasárnap hiánya pótolva legyen s mi ketten zárjuk, szoros lakattal azt az ablakot, melynek üvegét ártó, rossz erők készülnek törni, keresnek okot arra, hogy ne lássuk meg a jövőt: gazdaqlfs engem; <zz a hatalom, mi szívedben él, segít a bajon. GYURCSÖ ISTVÁN Azt- mondod, gyáva vagyok. Meglehet. Gyáva, vagy tán csak szárnyaszegett? A föld kegyes, a földön járni jó. A hullámokon inog a hajó. S ha feszülő vitorlám te lennél, a fülem körül fütyülne a szél, nem látnék partot, nem virágokat és nem hallanék fájó jajokat, sem ezüstfényü kis kacajokat, csak hullámdörqést és sirályokat. A szívem mindennap útrakel. Friss füvet gyűjt távoli réteken. Ám kezem egyre szorít egy kezet, és utaimon iránytű vezet. Annyit bolyongtam útvesztetten én, s az életéfn, hogy végre révbe ért, a vitorlákat halkan bevonom, meg ne rekedjek titkos zátonyon. Elkerülöm a zúgó vizeket. Azt mondod, gyáva vagyok. — Meglehet. GÄLY OLGA 14 Bolond Kata Az ő világa volt a hosszú utca, hol minden gyufaszálat felszedett, s mindenkinek százszor is elmondta hogy ebből ácsol fiának keivsztet. Mert a fia nagyon szép fiú volt, göndö'haiú, húszéves legény, valahol nagyon messze harcolt, ott esett el. ott halt meg szegény Bolond Katát mindenki ismerte, ki is nevették már a bánatát, a gyufaszálat azért ő csak szedte, és siratta az elesett fiát. Télen, nyáron, rongyos ruhácskában a széles utcán fel-le topogott, s egy havas éijel temető árkában Bolond Kata egy kereszthez fagyott. Döccenős napok egyikén \ szívem mindennap útrakel