A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-14 / 37. szám

1LJA BART Xjd rfcoinyTdn c — A nagyságos asszony úgy kívánja, hogy bemutatkozzunk Bitte schön: titkos llamrendőrség — Geheime Staatspolizei, .ogenannte Gestapo. Verstanden? Údvariassan, gúnyosan meghajolt, s megfordítva kabátja hajtókáját, felmutatta a baljós, tojásalakú jelvényt, amelyet horogkereszt díszített. Anna Mária régen felismerte a hívatlan vendégek kilétét', kérdése az elbukó ember tehetetlen mozdulata volt. — Várjanak - rendbehozom magam — nem mehetek így az utcára ... — Ne aggassza nagyon az utca, - förmedt rá a rendőrbiztos. Odalenn a mi elegáns autónk vár. Az egyenest a kastélyba viszi. Mach auf Rudi! - kiáltott rá az óriásra, aki nyomban az ajtóhoz pattant és kinyitotta. — Na, also los, lös - kiabált Anna Máriára és megszorította a csuklóját. — Eresszen, eresszen ... miért nem enged? - hirtelen letört, s már egészen más hangon könyörgött. — Talán mégis várhatnánk egy kicsit, míg megjön a fiam .— minden pillanatban itt lehet. . . Ismét a két férfi durva röhögését hallotta. — Willyre ne legyen semmi gondja -ő már türelmetlenül várja magát. Egyenest hozzá vezetjük. Tekintettel vagyunk a családra, megértjük, hogy anya és fia bizalmasan beszélni akarnak, hahaha! — Hehehe! — röhögött Rudi is, mintha a rendőrbiztos visszhangja lett volna. Aztán megragadta az asszony karjai és az ajtóhoz lökte. Anna Mária ellenkezett. A férfi hosszú nehéz kezével addig a rádiókészüléket szorongatta, de most megszabadította jobb kezét és arculütötte. Anna Mária feje az ajtóhoz koccant Most ismét elkapták, s kilőjék az ajtót, amelyet az imént lábával akaratlanul s becsukott. Még egy pillantást vetett az üres, felforgatott lakásra, mely esztendőkön át otthona volt, ahol élt és jövendő boldogságáról álmodozott. Midőn Krügerék ajtaja nagy zajjal kivágódott, a házban a többi lakás ajtaja halkan bezárult, a földszinten és minden emeleten, és a szomszéd lakásokba nyíló ajtók mögött a kulcslyukakra tapadva kétségbeesetten figyelő fülek hatlgatództak. Ott álltak az emberek, mintha kővé váltak volna, dobogó szívvel és elfojtott lélegzettel hallgatták a két férfi lépteinek dübörgését, a női cipő riadt kopogását, az asszony szaggatott zokogását, melyet a lépcsőház akusztikája furcsán fölerősített. Egyébként csendes volt a ház, mint a cseppkőbarlang. „Följelentett, följelentett! A saját fiam! Az édesanyját!" Ez az egyetlen gondolat bugyborékolt fel Anna Mária megtiport, vérző lelkéből. Ez volt a tőr, mely megforgott szívében, s egyre mélyebbre, mélyebbre fúrta magát... És a többi szörnyűség, ami még bekövetkezhet, az már közömbös volt számára. Mikor az utcára értek, a ház minden emeletén és a szomszédos házakon is az ablakok függönyei észrevétlen meglebbentek. A függönyök, a zárt ablaktáblák mögül rejtőző, félénk és figyelmes emberszemek bámultak le az utcára, óvatosan, hogy senki tneg ne pillantsa őket. Az emberiség szemei voltak, az odúkba, sötétségbe, középkorba szorított emberiségé. Az ablak alatt zöldesszürke személyautó állt; ettől az autótól rettegett egész Európa, mert emberek számára készített ketrec volt, mozgó sír, amelyben eltűntek az elevenek, hogy többé vissza ne térjenek. Hans Krüger Drezdában áltszállt egy zsúfolt személyvonatra, és a kocsi folyosóján az ablakhoz fúrta magát. Szívében forró érzéssel csodálta az ismerős meghitt szász föld tájait, a dombok szelíd hullámait, a rónákat, az erdős völgyeket és a mélyükön csillogó, áradó tavaszi vízeket, amelyek fölött a vashidakon átdübörgött vonatja. Aztán újra síkság következett,. nyírfaerdők és májfák, tiszta, fehérfaiú falusi házikók, téli álmukból ébredő üdezöld lombjukkal ékeskedő kertek, ez a táj, ahol ifjúságát töltötte, amelyet a szívében hordozott, amelynek emléke áthatotta egész lényét, bár maga sem sejtette, hogy ennyire hozzánőtt. Ez a táj sejlett fel emlékeiben a végtelen, havas orosz rónákon, ez volt az a táj, mely a " durván rákényszerített távollét idején úgy tűnt föl neki, mint az Eldorádó, mint az elvesztett paradicsom. A vonat egyre közeledett szülővárosához, a kerekek egyre csattogtak, s ő mindjobban érezte, hogy heves feldindulás vesz erőt rajta: itt már megismerte a berkeket, felismerte a vasút mellett fűtő utat. a falut és az ágaskodó templomtornyot, erre kísérgette. haza Anna Máriát, itt a sással benőtt halastó is, tükrén vízililiomot ringat, itt szoktak fürödni; az ő szerelmük halastava ez; ott áll a falkenburgi vár romja, kö-Iyökkorában erre kalandozott. Itt a hartenaui erdők, s nyáron ott a rengeteg gomba, málna és szamóca. Mellette az ablakhoz tapadva idős ember álldogállt. Kopott köpönyeg volt rajta, fején gyűrött sötét kalap, kezében nyúzott aktatáska. Tolakodó kérdésekkel ostromolta őt, ám igyekezete hiábavalónak bizonyult. Ezt az embert bizonyára érdekelték az Oroszországbői hazatérő frontkatona, a szemtanú hírei — a Wehrmacht katonájának hírei, aki ráadásul tömött hátizsákot cipelt. Minden ilyen tolakodó kérdésre, hogy: „Honnan fiatalember? Milyen ott a valóságos helyzet?" és „Mikor lesz már vége a dolognak Oroszországban?" - egyszótagos, rövid - feleleteket adott: „Ja", „Jawolh", Weiss nicht". E feleleteknél a katona homlokát függőlegesen átszelő mély ránc haragosan összefutott, s ez a ránc valóban mély volt, akár egy kardvágás után tátongó seb, s arca ettől kemény és megközelíthetetlen kifejezést nyert, mely leplezetlenül egyértelmű volt: „Nem vagyok kíváncsi locsogásodra, hát nem érted?! Törődj a magad bajával! Kussolj! Most éppen arravaló időket élünk, hogy ismeretlen aktatáskás férfiak orrára kössük gondolatainkat, méghozzá zsúfolt vonatban, ahol azt sem tudod, hány fül lesi szavaidat!" Végül már tudomásul sem vette a fáradhatatlan, lerázhatatlan kis öreget, mint ahogy nem vette tudomásul a kerékcsattogást sem s az emberi hangok zűrzavarát a vagonban. Végül megpillantotta szülővárosa magas, négyszögű templomtoronyét és a tanácsház tornyát is. Még néhány perc, néhány másodperc, és a vonat berobog az állomúsra. Akaratlanul is lekapta katonasapkáját, így üdvözölte szűkebb hazáját. A szószátyár kis öreg a katona halántéka felett teljesen ősz hajcsíkot pillantott meg és tarkóján egy nagy, fehér sebtapaszt. „Ki tudja, várnak-e? Biztosan várnak. Anna Mária meg Willy is". — Igy bíztatta magát, s ebben a pillanatban heves, türelmetlen, szinte fájdalmas felindulás vett erőt rajta. A vonat befutott a kedves kis állomásra, melynek ablakait fukszia, pelargónia és kaktusz díszítette (a virágkertészet az öreg állomásfőnök, Steinhäuser kedvtelése volt.) Mikor megpillantotta ezt az idillikus kis kertet s a folyondárral befuttatott kútmedencét, valami valószínűtlen megható szépség leheletét érezte. A rozsdás kovácsoltvas állványon elhelyezett állomáséra, ez ódon kellék iáttán ezernyi emlék rajzott fel benne, ezernyi emléket idézett a két lámpás is, a dédapák és dédanyák korának e néma tanúi s a raktár és a peron között terebélyesedő hársfa, „melynek .lombja oly kedvesen susog, s oly méltóságteljesen ágaskodik az örökké siető emberek s a messze földekre induló vonatok fölé, — ajkába harapott és beesett, sétát szeme kónnvesen fölfénylett Talán nem is igaz. Mindez csak álom. Átható, szomjas tekintete végigfutott 12