A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-14 / 37. szám

Továbbviszik az életet Csallóközarányos. Piros háztetőkre süt a nap — itt-őtt megcsillanjak a távolbalátó készülékek antennái. A határban valahol cséplőgép búg. A gépcnoraj hol erősödik, hol elhalkul. Szabálytalan, mégis szabályos ritmusban szól — olykor panaszosan bődül, mintha siratná az égő nap alatt gyötrődő mezőket, a kiégett, szinte meddővé vált rögöt, s mintha emberi bánat sűrűsödnék a búgó hangokba. Három vagy négy esztendeje, hogy erre jártam. Akkoriban minden ujjongott, duzzadt, dagadt az életörömtől. Harsogott a hangszóró és súlyos szekerek gördültek az utcákon. A szövetkezeti tagok hordták haza a termést, a rájuk eső részt — ki negyven, ki ötven zsákot vagy többet is, tömött, súlyos zsákokat, bennük aranyló kékes búzát, kemény árpát és rozsot. Micsoda esztendők, milyen idők vonultak el felettünk . .. ? Csupa harc, csupa gond, aggodalom. Hogy lesz, mint lesz? S lám, még a természet ls segítette megvívni a harcot. • A paraszti fők büszke öntudattal emelkedtek a magasba. Az egész falu mintha önmaga fölé ágaskodott volna. A szövetkezet az ország egyik legjobb szövetkezete volt. í « » » Faggatom Horváth Pétert, a szövetkezet elnökét Szűkszavú és komor. Talán nem szereti, hogy pihenő idejében is gondjaira emlékeztetem. i !'f«| Csak hörpint SZikvizes borából, s hangja alig csendül ki a vendéglő helyiségébe gyűlt emberek morajából. • — Bizony ránk jött a szárazság ls, meg az eső is alkalmatlan időben . . . Elhúzódott az aratás, a cséplés. Pillantása az asztalra esik. Szomorúság és öröm tükröződik az arcán, s mielőtt újra megszólalna, megböködi' ujjával a pohár alját. Van ebben a mozdulattban valami furcsa határozatlanság, mintha válogatna két felöltő gondolat között. Az egyik megörvendeztet, a másik fejbekólint: — Beadtunk mindent, amit kellett. .. csakhát kevés jut a részesedésre. Legfeljebb a fejadagot keresik meg az emberek. — A fejadagot — ismétlem utána, — a fejadagot. Furcsa, gondolom. A szó a háborúra emlékeztet, s a háború utáni időkre. Akkor honosodott meg a közhasználatban. Érzem, nem véletlen, hogy így mondja. Kifejezi vele a sikertelen küszködés után bekövetkezett szűkös állapotot. Az élet itt a faluban nem békességes nyugalom. A paraszt ember szótárába belopódzott a háború terminológiája. S mindmáig nem veszett ki belőle. Most alkalomadtán fel-felbukkan. A változott körülmények kőzött változott az értelme, s kétségtelenül az élet leglényegére utal. Mintha azt mondaná valaki, lém itt' élünk a föld hátán, a közömbös ég alatt. Szántunk, föltúrjuk a talajt, vetünk, boronálunk. Mindennap harcba vonulunk. Gépeink és szerszámjaink a fegyverzetünk. — Fejadag — visszhangzik bennem a szó. A két barátnő: Farkas Margit és Kockás Irma A szövetkezet Lám, fegyvertelenül küzdöttünk a nap, a szél. a felhő és az eső ellen. Életünk, lásd, meglódult, kimozdult az ősi tehetetlenség árkából. Ugye, láttad a televíziós antennákat a háztetőkön? A fogyasztási szövetkezet kirakatában a mosógépeket, rádiókat, porszívókat. Gondold meg: 1950 óta 150 új ház épült a faluban — új családok új otthonai. Amott a malom felé láttad a puszta telket. Már ot( a tégla meg a homok. Művelődési otthont épitünk, kultúrát építünk. Mérhetetlenül gazdagodtunk, most mégis , .. — Eh, fejadag .. . ! Beadtunk mindent, ami kellett. Vagonszámra a gabonát. Tonnaszámra a húst, ezer és ezer tojást, ezer és ezer liter tejet. Ez a mi büszkeségünk és győzelmünk. Am ezentúl . . Fejadag, fejadag . .. ! Udvarunkban kevesebb lesz az aprójöszág, a ház megett az ólban nem rí majd malac és kevesebb porszívót, rádiőt távolbalétót veszünk. Az autóvásárlást is elhalasztjuk. Lásd, ez a mi vereségünk. Horváth Péter felhörpinti borát. — Az állatokban bizakodunk, meg a kertészetben. Ha beválik a paprika és a majoránna, a munkaegység értéke nem csökken. Már kint vagyok az utcán. Az alkonyi ég tikkasztó, forró lehelettel gyötri a tájat, mezőt, barmot, embert. Vizet! Vizet! — sóhajtozik a sötét fák lombja. Vizet! Vizet! — sóhajt a rög. a fű. a szomjas csallóközi föld. Egykedvű csillagok s egykedvű hold bámul a tájra és a roppant közömbös búra — az ég. így bámul évszázadok óta, s hiába ostromolták imádságok és litániák, meg nem könyörül, hisz nem lakozik benne sem értelem, sem sziv, se mindenható akarat — mert az ember haját csak az ember oldhatja meg. * * • Kockás Mihály lánya, Irmuska felbodorította a haját. Szép akart lenni, csinos akart, lenni, így szokták azt a lányok, mikor megjön az ideje. Ügy bizony! Tetszeni akarnak. Hát Irmuska is. Maholnap férjhez megy, mint Osváth Magdi, vagy Német Ilona, vagy mint a többi lány a csoportból. Éveken át együtt palántáztak, gyomlálgattak, kapával feltörték a rögöt a szövetkezetben — a kertészetben. Egy nap aztán meggondolták magukat, kimaradtak, aszszonnvá lettek. Aztán más lányok jöttek a csoportba s azokkal dolgozott, és nőtt. nőtt és maga se vette észre, egyszerre csak nagylánnyá serdült. Olyan furcsa volt, mikor dolgozni kezdett. Éppenhogy kimaradt az iskolából, nekiállltották a rengeteg kertnek. Azelőtt sose látott annyi paradicsomot, káposztát, zöldségfélét. Épp akkoriban épült meg az üvegház. Az is újdonság volt — a hosszú-hosszú épület és falai, teteje mind csupa üveg. ősszel és télen fűtötték, és a tavasz az üvegfalak mögé költözött. És az a rengeteg melegágy tele palántával — körös-körül gőzölgő trágyával. Még a hó el se olvadt, s alig néhány arasszal növekedett a nap, ők már uborkát és saláltát szedtek. Tizenketten vagy többen is dolgoztak a kertészetben, eleinte össze-vissza, elvégeztek kertészcsoportja minden munkát, amit kiosztottak rájuk. Azután elmúlt egy-két év, és parcellákra osztották a kertet. Két-két asszony vagy leány csak a magáét művelte, s mindmáig így csinálják. Kiderült, hogy így jobb, mert mindenki tudja a maga dolgát. Parancsra se várnak, csak végzik, ami éppen szükséges — és kezük nyomén megterem káposzta, zeller, paradicsom, hagyma, petrzselyem. Ketten a Farkas Margittal csaknem egy hektárt müveinek meg. Mert érdemes dolgozni, micsoda öröm, mikor esztendő végén több mint 4000 koronát visz haza. Olyan jó tudni, hogy nem haszontalan, és segíthet a szüleinek is. Kicsi kislány kora óta érzi, hogy egész ember. És mennyi szép emléke van. Az asszonyok, leányok vidámak és örökké tréfálkoznak vagy énekelgetnek. Olykor kijött a Szabados Jóska az állami gazdaságból és lefényképezte őket. Mindnyájukat és külön-külön kettejüket is Farkas Margittal. A Mic'surin-kert mellett felültek motorkerékpárjára és pipiskedve belekacsintgattak a fényképezőgép lencséjébe. A tánckör — az is szép dolog. Esténként próbálgatnak. dalolgatnak. Egy nap aztán fel a színpadra. Száz és száz ember örömére táncolnak, kerengnek. A nézőtéren ott ül apa és anya, meg még valaki, akiért csinosítja magát. Am erről apu és anyu nem tud semmit, csak a barátnői tudják. » * # Esteledik. Az ablakon behullnak már az árnyak. Az asztalfőn Csóka Antal, a nemzeti bizottság elnöke, kétoldalt mellette Kockás Mihály, a titkár és Horváth Péter, a szövetkezet elnöke. Velük szemben a székeken vagy kilenc asszony, mindnyájan édesanyák. A mezőgazdasági szakoktatásokról folyik a szó. A tizennégy-tizenőtéves fiúkat, lányokat, ha nem választanak más pályát, befogják tanulni. Hetenként háromszor elméleti oktatás, aztán gyakorlati munka a szövetkezetben. Komoly, nagy dolog ez. Hiszen azelőtt is tanult a gyerek. Apjával, anyjával, kiment a mezőre, ott leste, mit hogyan kell. Csakhogy az élet nagyot lódult, nekiiramodott. Bizony tanulni kell a szántást-vetést, mint bármilyen más mesterséget. Eddig valahogy furcsán mentek a dolgok. Aki felcseperedett — különösen a fiúk, — szöktek a városba, iparba. Most üstökön ragadják az idők. Oj nemzedéket nevelnek, hogy az öregek helyét legyen ki betöltse. Itt nőnek a szemük láttán, összeforrnak a földdel, a közösséggel. Az átmeneti idők ezernyi nyugtalansága nem háborgatja őket, mint szüleiket. Meggyökeredzenek, tovább viszik az életet. Az asszonyok figyelmesen végighallgatják a falu elöljáróit. Nem vitáznak, nem élnek ellentmondással. Minden világos, érthető, egyszerű. így kell annak lenni! Ez az élet új rendje. Összehajtogatják a kérdőiveket, aztán elindulnak. Ballag klleric asszony az utcán. Kezükben négyrét hajtogatott kérdőív, s aki nem sejti, nem tudja, mit határoztak az előbb, föl se figyel rájuk. Olyan egyszerűek, akár az egymást váltó hétköznapok. Bábi Tibor