A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-07 / 36. szám

16 az éjszakai imádsághoz, mintha ez annak elválaszthatatlan része lett volna. Anna Mária gyakorlott mozdulattal kereste meg Londont... ám csak úgy félfüllel hallgatta, szinte fel sem fogta a híreket. Akár az eleven szén, Willy szavai égették lelkét: „Ezért még drágán megfizetsz" — szívét még mindig általjárta szemének pillantása — az a zöld, ez a kegyetlen, fagyos, akár a tőr, olyan éles tekintet. — Nem! Nem! Nem! Lehetetlen ...! Kikapcsolja a rádiót, és nesztelen, lábujjhegyen belopódzott a szobába, ahol aludt. Csendben megállt az ajtó. előtt. Lassan, halkan megnyitotta az ajtót. Csak az elsötétített szoba áthatolhatatlan sötétségét látta. Hallotta a fiú egyenletes lélegzetét. Egy ideig még ott álldogált az ajtőnál. Máskor talán oda lopódzott volna hozzá, ahogy az anyák szokták, megállna felette, halántékából elsimitaná a rakoncátlan fürtöt, és megcsókolná a homlokát. — De ma, ma nem tudta megtenni. Aztán a székek is szanaszét vannak a szobában, még nekimenne valamelyiknek, fölborítaná, s fölriasztaná álmából. Ha most villanyt gyújthatna és arcába tekinthetne! Talán jobban szenved, mint ő maga, talán ő is sírt, talán holnap odaáll elébe és bocsánatot kér? És Hans is megjön... és aztán újra minden rendbejön. Korán reggel felkel, kitakarít, hiszen semmiség az a kis sepregetés Anna Mária számára... a ruháskosárban akad még tiszta abrosz is. Ennivalót is kerít még. aztán itt a szatyor, Róza néninél jól megtömte, s az érintetlen maradt. Aztán miért is haragudott meg úgy arra a fiúra? Mulattak, ittak, ettek... hiszen fiatalok, nem? Nem, nem — nem kellett volna megütni, nem kellett volna, igazságtalan volt... tulajdonképpen neki kellene bocsánatot kérnie . . . Néhány hosszú percen át így álldogált — aztán riadtan és nesztelenül visszaosont a konyhába. Az ablakban újra kirajzolódtak a kis szekrény bűvös körvonalai. s most éjszaka lebírhatatlanul vonzották őt. Most, az éjszakai csendben, az elsötétített ablakok mögött ott ül mellette egész Európa - a Vezér nem is sejti — egész Németország. Anna Mária egész lényével ismét Hansra gondolt. Hansra, az ő emberére, aki már közeledik hozzá, akit minden perc közelebb hoz a végtelen orosz sztveppe felöl. A hold vörös nagy korongja a háztetők és kéménvek fölé emelkedik. Bevilágítja a messzeséget, látja a vonatot, mely, mint apró hernyó tovakúszik: jön vísszatarthatatlanul az erdőkön, mezőkön, hidakon át, belefúrja magát az alagutaks újra felbukkan, hogy beroboqjon az alig világoló kis állomásra . . . De furcsa ... ez. a nagy, vörös korong mqst látja őt itt. az éji konyha csendes magányában. s ugyanakkor látja őt is. ahogy ott áll a vonat ablakában, és elgondolkodva figyeli a tovatűnő tájat Üjra bekapcsolta Londont. A lámpák lassan bemelegedtek, már hallotta az egyes szavakat, egy rekedtes férfihangot ... Az Oroszországban harcoló németek szenvedését, kilátástalanságát ecseteli. Ezernyi megfagyott német hever Anna Mária mielőtt nyugovóra tért, minden éjjel imádkozott — titokban minden éjjel meghallgatta a rádióadásokat. minteav bevezetésül а vegtelen havas ronakon... A viliamháborúról szőtt illúziók kegyetlenül öszszeomlottak. A hang a rádióban felsorolja a németek veszteségeit a téli hadjáratban és a partizánokkal vívott harcokban... Anna Mária e híreket hallgatva megpróbálta elképzelni, milyen lesz Hans sorsa, s a család sorsa... Végül valami megkönnyebbülést érzett arra a gondolatra, hogy Hans átélte a szörnyűséges romlást hozó téli offenzívát. — Bár otthon maradhatna már, bár ne kelljen visszamennie a frontra. Ha volna valami foglalkozása a hátországban ... Ha valami könnyű sebesülés érte volna, bár úgy lenne... Annyi fickó lopja itt a napot, a hazafiasságról szónokolnak, harciasak... az ám, a jő melegben, szél árnyékában. Menjenek ők, de hagyják békén a családapákat... Hirtelen világosság csapott sötétséghez szokott szemébe. Mintha villám lobbant volna, mintha égne: mikor szeme hozzáigazodott a fényhez, nagy meglepetésére ÍVilly nyurga alakját pillantotta meg, amint ott áll csíkos pizsamájában, feayegetőn és gunyorosan a nyitott ajtóban. A szeme, két tőr, felémered két éles legyével, két hideg zöld kígyó tekereiett a nyakára. Csak egy pillanat, a másodpers egy töredéke. Üjra kattan a kapcsoló, és a konyha újra sötétségbe borult. Ebbe a sötétségbe beleszólt egy lűvös, mutáló hang: — Bocsánat, nem tudtam, hogy nem sötétítettél be. Amint látom, jól szórakozol. Ist gut... Bevágta az ajtót, mezítelen lábának jyors, erőteljes léptei elcsattogtak az előszobában, megdördült a szobaajtó — ;s az egész házban újra mélységes éjszakai csend honolt. Anna Mária sóbálvánnyá meredt. Képrelen volt szólni és mozdulni. Gondolatai szinte megálltak, aztán kikapcsolta a ráliót, félbeszakítva az ismeretlen bemondó szavát. Az a szó „ist gut" — egyszerű, minlennapi szó, melyet immár másodszor íallott tőle, egyenesen szívendöfte. Megitötte, általjárta. Titkos, rejtett, baljós enyegetés mordult benne. Világosan Irezte, valami rettenetes elhatározás •ejtezett mögötte ... Ist gut. Jól van. Két ilyen szó megselesítheti, megsemmisítheti az embert! Anna Mária forró homlokát a hűs abaküvegre szorította. Magasan a háztetők elett csillagok hunyorogtak, a geszteivefák koronái gyengén megremegtek. — Nem! Lehetetlen. Azt meg nem tezi! Badarság! — suttogta önmagának. Beosont a hálószobába, a sötétségben ritapogatta az ágyat, levetkezett és leűhent. E váratlan második ütés után valami égképp eltörött benne. Nem. Nem aludt. Csak színlelte, hogy iszik. — istenem hogy érti. — Kémkedett tánam, megleste az anyját! Az ember aját gyermekében sem bízhat. Mein Gott, ova is jutottunk ... — Talán fölkeljek, felkeltsem, és bosánatot kérjek tőle? — folytatta maában a néma beszélgetést. — ígérjem leg neki, hogy én német anya létemre ibbé soha, soha. .: Megalázkodhat így egy anya saját gyermeke előtt ? Be goromba, szívtelen! Gonosz és idegen! Egy ideig habozott, nehezen küszködött magával. Verejték lepte el homlokát s a haja megnedvesedett. Egész éjjé nyugtalanul hánykolódott. Végül megnyugtatta magát. — Valami tromf kellett neki ellenem hogy apja előtt kirukkoljon vele. Ö megette a tortát, megitta a bort, — nerr valami szép dolog —; de te, mama, idegen adást hallgattál. Egyformán vagyunk Fifti-fifti, sakkban tartjuk egymást. — Ha el nem árulsz, én se szólok! Elmosolyodott... Elbágyadt, s félig megnyugodva, félig agyonfáradva hajnal felé nyugtalan, mély álomba merült, miután elhatározta, hogy reggel korán kel, kitakarít, megfőz, nehogy Hans valamit észrevegyen. IV. Reggel Anna Mária türelmetlen csengetésre ébredt. Olyan erős csengetésre, hogy álmát szinte kettéhasította, mint a villám az éji eget. — Ő az! Megjött! — gondolta hirtelen. Mezítlen lába kinyúlt az ágyból, és találomra a papucsba bújt. Vállára kapta vörhenyesre fakult pongyoláját, és sietve megigazította haját. — Istenem, hát így fogadom, mosdatlanul, álmosan, mint egy boszorkány ... — Ugorj Willy! Nyiss ajtót! Csend. Egy szót se hall. A szomszéd szobában semmi sem mozdul. Az órára pillantott: hét. Willy ilyenkor a hajnali álom utolsó perceit élvezi. Kinyitotta a szomszédos szoba ajtaját. Itt szokott aludni Willy - de Willy nincs sehol. Nem volt sem a fürdőszobában, sem a konyhában. Willy elment. Korán reggel elment. Nem is reggelizett. A csengő űjra megszólalt; hosszan, élesen, áthatóan. Elnémíthatatlanul szólt, mint egy baljós légvédelmi sziréna. Mit gondol majd Hans. A lakás, mint Augiás ólja, mindenütt a mulatozás nyomai, a szőnyegen cigarettavégek, cserepek — és Wiíly nincs sehol. És ő maga kócos, rendetlen — ő, aki hónapokon át készült erre a napra ... Egyik helyiségből a másikba rohant, szaladgált mint egy fogoly kis állat a kalitkában. Jártában kapkodta magára a blúzt, a pongyolát, fésülte haját, kevéske rúzst kent ajkára a tükör előtt, aztán a púdert... Milyen karikás a szeme ... ás milyen ráncos, gyűrött az arca . . . A csengő még élesebben szőlt, kegyetlenül és haragosan. Nehéz ököl döngette az ajtót, szinte csikorogtak a pántok, és a zár csörömpölt. — No, mi lesz? Törjük fel az ajtót?! Goromba, szemtelen férfihang — nem, az nem Hans! Az Isten szerelmére — ki az? Ki akar ide betörni? Anna Máriában valami megdermedt; ieges kéz fogta marokra szívét. Az illatszeres üveg kihullott kezéből, megcseniült a padlón, ezer darabra tört, a cse•epek között apró sárga tócsa támadt, > az előszobában átható illat terjengett, nint a fodrászműhelyben. Az ajtókeret megroppant a nyers ikölcsapások és a szöges bakancsok rúgásai alatt. A lépcsőházban nesz támadt, nely elárulta neki, hogy a szomszédok ísszesereglettek az ajtó előtt. Anna Má•ia gyorsan az ajtóhoz lépett, s mintha 'alaki idegen, valaki láthatatlan vezette 'olna kezét — talán a félelem — mégis negfordította a kulcsot. Az ajtót abban i pillanatban kívülről is erős nyomás érié. és sarkáig kitárult. Két férfi jelent