A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-17 / 33. szám

Alacsony, kopaszodó férfi. Nincs érdekes arcéle, mozdulatai nehézkések. Egy ember, aki beleolvad a tömegbe, akit nem vesznek észre, akinek nincs hódító mosolya és hajlamos a korai pocakodásra. Áll a kórházi rendelő ablakánál és nézi a sáros utcát, .a siető embereket, a szemben levő ház kivilágított ablakait. Este hét óra van. Hány ilyen este volt már az életében? Nagyon sok. Huszonhét éve orvos. Ebben a kórházban dolgozott megszakítás nélkül. Minden héten kétszer volt ügyeletes. Ügyelet reggel hatig. Nem szerette a sok beszédet, magában tartott mindent. , Igen, túl rideg — azt mondják. Ma a pártszervezet gyűlésén is. Keveset érintkezik az emberekkel. Lehet, hogy igazuk van. Azt mondták: nem elég aktív. De mi is az az aktivitás? Beszélni szépen formáit mondatokban, meggyőzően? Hát igen — ez is egy út. De a tettek meggyőzőbbek — az biztos! Ideges, rágyújt egy cigarettára. Dolgozni kell — fűzi tovább a gondolatokat. Dolgozni... ez az ő kommunista pártossága. Nem tud erről beszélni. Meggyógyítja a parasztfiút, a könyvelőt, a géplakatost és a törvényszéki birőt. És az egészséges ember kimegy a kórházból, elmegy a munkahelyére és dolgozik. Kopogás. Egy asszony lép be, mögötte rémült férfi. Az asszony otthon elesett, fejét bevágta az asztal szélébe. A seb erősen vérzik. Az orvos mosakszik. Az ápolónő kituszkolja a férfit. A kopaszodó fej lehajol a sebhez, és az ujjak gyors biztonsággal mozognak. Húsz perc múlva a nőt boldogan öleli át a várakozó férfi. Éjjel tizenegy óra. Csend van. Az ápolónő valamit ír. Az orvos ül a széken, arca szomorú. Négy éve ilyen szomorú — akkor volt a válópöre. Az asszony, szép, fiatal — szerelmes lett valakibe... azt a férfit meg tudná ölni... talán meg tudná ölni! Négy éve szenved. Nem mutatja, nem látni rajta. Pedig jó lenne valakinek elbeszélni fájdalmát. Éjjel egy óra — elmúlt egy nap. Huszonnégy óra — ezernégyszáznegyven perc. Háromszáz perc alvás, százötven perc táplálkozás, öltözködés, mosdás, séta és vagy ezer perc munka! A boldogságra, a simogatásra, szerelmes suttogásra, csókra és ölelésre nincsenek perctartalékai. Minek? Kinek ? Éjjel egy óra! Egy fáradt ember fehér köpenyben ül a széken. Fáradt és szomorú. Volt egy asszonya, aki elt ; hagyta... nagyon fáj. És senki nem vigasztalja. Nincs aki szidja, nincs aki simogassa, nincs akinek elmondhatná bajait, gondjait, fájdalmát... egyedül van. Éjjel két óra. Az orvos ott áll a vakítóan fényes műtőteremben, kopaszodó fején megcsillan a fény, szeméből eltűnt a fájdalom. Kezén gumikesztyű feszül. A műtőasztalon egy férfi fekszik, az egyik gyárból hozták be. Üzemi baleset. Csúnya, belső vérzés — halálos lehet. Az ember arca szederjes, homlokán ott sötétlik egy kis olajfolt. 3t gyermek apja. Otthon az öt gyer nek nyugodtan alszik, arcuk kipiroso lik az álom melegétől. Otthon a: isszony elhatározta elalvás előtt, hog; ekváros derelyét főz holnap, mert a iz ura kedves étele. Az apa, a fér tt fekszik a műtőasztalon. Az orvos már ott áll a mozdulatlai est előtt és érzi, ahogy szívében fel ildódik a fájdalom. Nem, nincs egye lül. Egy embertársa fekszik előtte, h; íem segít rajta, meghal. Nem, ő nen tud beszélni... ő dolgozik... az i i , politikai hitvallása: életet adni! És az sem baj, ha ezt egyesek nem értik! Az orvos keze megfogja a kést. Hajnal — öt óra. Az orvos a kezét mossa. A beteget lassan kitolják a műtőből. A folyosón síró, rémült aszszonnyal találkozik. Az asszony szeme egy sikoltó kérdés. Ruhája szétnyílt a nyakán. Látszik, hogy kapkodva öltözködött. A beteg felesége. Az orvos ránéz és kimondja a megváltó szavakat, amelyek ráhullanak á remegő asszonyszívre, behatolnak az agyba, a szavakat, melyek a koporsóra gördülő földjorongy hangjait elűzik a didergő élekből és hirdetik az életet! Nincs semmi . baj Négy hét múlva otthon esz, meggyógyul! Hat szó, ami a bollogságot jelenti, hat szó, amely elrepül a gyermekszívekre és megcsbcolja őket. i Reggel hat óra. A kórház kapuján :gy férfi lép ki az utcára. Alacsony, :opaszodó férfi. Nincs érdekes arcéle, nozdulatai nehézkések. Egy ember, aki leleolvad a tömegbe, akit nem veszlek észre. Péterfy Gyula