A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-17 / 33. szám

Fecsó Pál verseiből A FALU Kopár hegy lábánál fekszik, hosszú, kanyargó dombra hág, mint medvebocs az akácmézet, most ízlelgeti az igazát. AZ EMBEREK Vén hegy alatt, űj gondokkal élnek, nagybajuszú, kurta magyarok, tegnapi árnyaktól mai napig félnek, főidet imádó, miimmögő parasztok. SZÖVETKEZET Tudják, hogy együtt nagyobb az erő, de magukba marnak, mint kóbor ebek, pedig, de szebb is lenne az élet, ha szeretnék egymást az emberek. A TÖ Jó pár száz hektáron csobban, ma eget tükröz, rét volt azelőtt, fölsír a marha, sóhajt a paraszt, ha szél fodrozza a volt legelőt. KULTÜRHÄZ » Kettő van, a jobbik régen raktár, a másik kopott, padlója roskatag, mégis sok szépet teremt benne a jót kedvelő igaz akarat. AZ ISKOLA Négy tanterem, négy épület, szürke, viharvert, alacsony , szebb életre készül a nebuló a kopott, szúette, öreg fapadon. A SZŐLŐHEGY Tőkékkel tűzdelt kavicsos földje bánatot oldó jó bort terem, havas estéken száz éves nótát visszhangoz a vén pinceverem. A VASÚT Tervezgették már negyven év óta, mértek, karőztak a vén hegy alatt, koccingattak a jó hegy levével s a vasút mindig csak papíron maradt. A mi korunk hegyderékba véste: „Nincs lehetetlen a messzi ég alatt, csodát teremthet, ha szíve van hozzá, mindenütt a nemes akarat." AJÁNLÁS Vén Görgő mutasd megszépült arcod, századok mocskát mossa az ár, szép Görgö harcold, emberi harcod, rád a holnapok szép napja vár. 14 Torna patak partján \ Csendes vagyok már, néha szomorú, dacomat oldják tarajos habok, szemem táplálja a tó vizét, s a kopár hegy is én vagyok. Duhajságom csendes motyogás, elcsitult röpke évek során, derűmet is elmosta a patak, vagy tovavitte a kóbor szél talán. Csendes vagyok, néha szomorú; számíze száraz, keserű, Lehajtom fejem s megcirógatja arcomat a patak és a fii. Egyedül az éjszakában Magad vagy. Vigyázz! Óvakodj! Gyanúsan pislog, rád a Hold, az út kanyargó, meredek, burkold be jól a szívedet. Az akác zizzen, rád nevet, akf kacag az nem szeret. A kavics megzörrent, jól vigyázz, számodra nincsen jőbarát. Ród az utadat, széttekints, a tapasztalat drága kincs. Ölomszínű az éjszaka, bakterkodik a Hold maga, szíved remeg s így dalol, most villanyt oltnak valahol s a szél visítva felkacag, mert meglopta az álmodat. Városi eső susogása Esernyők susognak, surrannak sebesen esőcsepp kopogtat jégverte szíveden. Ázik a föld röge, aranya megérett, aratni indulnak jókedvű legények. Az eső kopogtat, gondodat félre tedd — mérlegre dobtad már meggyötört ielkedet? Az eső permetez, nő a zab jó araszt; neked is juttatott gondjából a paraszt. Csobbannak jó cseppek, ázik a szép mező, zöld jövel ölel át otthon a hegytető. Vén falud zokog, ha másjelé visz a vágy, ott lehet csak teled, ott virul csak a nyár. Őrizd a faludat, szeresd a rögeket! — s szép földed megóvja lüktető szívedet.