A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-17 / 33. szám
Azt mondják, minden apa a saját gyerekét — pláne míg aprócska az eszemadta — csodagyereknek tartja. Nos, ha most a sok apróságom egyikéről szólok, nem teszem azért, mintha azok közé a „bizonyos" apák közé tartoznék, hisz az enyéim nem egyszer panaszolták s verték tejemhez: — Más apa sokkal büszkébb lenne ránk, mint te vagy: — más gyerek, ha szinjeles bizonyítványt hoz, biztos kap egy húszast; — más apa naphosszat a gyerekeive! sétálna, te meg még ha szabad időd van, akkor is a konyhába mész ebédet főzni, csakhogy ne kelljen mesét mondanod. Egyszóval kíméletlenül bírálnak, s nem egyszer maradok alul. Hiába magyarázgatom a „ház többségének", hogy nem illik gyermekek jó oldalait felnagyítani, a jó munkát túldicsérni, isten bocsássa meg elkényeztetni a kiskorúakat, ilyenkor fejcsóválások közt szorítanak sarokba s kényszerítenek önkritikára. Persze a józan észen alapuló ilyfajta atyai magatartásom családom legfiatalabb hajtásainál kezd szokatlan gazdag és bövérü talajra találni s az eredmény néha hasonlatos az ügyesen elhajított bumeránghoz. Teszem azt, itt van például az én Iraborám, ez a legkisíbb, a család töpörtyüje. Most tipegett át a negyedik évébe, lasán ötven hónapos lesz s magamnak is le kell szögeznem, a nagyok közötti gyakori forgolódása jó hatással volt rá. Lassan már magam is kénytelen-kelletlen rafinált nőt kell hogy lássak benne. A minap felnőtt társaságban, feleségemnek és legnagyobb csemetémnek az asszonyi hiúságról tartottam hosszabb elmefuttatást. Később észre vettem, hogy dikciómat Irabora is nagy figyelemmel kíséri, hanem ekkor már nem akartam visszafojtani a magamból kiengedett szóáradatot. Gondoltam, ö úgy sem érti meg. Nos, így indult útjára bumerángom. Persze, hogy megértsék, hosszabb lére kell eresztenem mondanivalómat. Nálunk, mint többgyermekes családnál, feleségem azt a rendet vezette be, hogy jut nekem is bőven a házimunkából. így többek között napi feladataim egyike: reggelenként nekem keli Iraborát megfésülnöm. Asszonyom ugyanis kijelentette, s ezt nyomaték kedvéért többször megismételte: — Ennek a gyereknek le kell vágni a haját. Nincs arra idö, hogy reggelente csak fésüléssel egy órát veszítsen az ember. Nos, mondanom sem kell, én a dolgot elleneztem, sőt harcoltam, hogy Irabora hosszú, aranyszőke hajából egy centit se nyisszantsanak le. így hát hetek, hónapok óta én fésülöm reggelente kislányom haját. Hol kontyba, hol két kontyba, hol lófarkosan, lófarok ftusz konty formájában. Egyszóval: minden reggel újabb divatfrizurát kreálok. Irabora élvezi, boldog, elfelejt visítani, mégcsak sírni sem sír, sót még azt is megbocsátja, ha véletlenül, a nagy munka lázában egy kicsit megcibálom a tincseit. Tisztelettel adózom minden reggel fodrászmunkámnak. Boldog vagyok, ha az ovónénitől hazajövet Irabora megállapítja: — Margit néni azt mondta, ma megint szépen voltam megfésülve. Nos, lassan közeledik már a bumeráng. A minap együtt jöttem az óvodából kislányommal, amikor is az egyik cukorka üzlet előtt javaslatot tett: — Vegyél cukorkát, apu! Én bizonygattam, hogy az ember elrontja fogait az édességgel, nem is szólva a gyomorról. Irabora egy darabig csak hallgatott, aztán angyali , ártatlansággal megszólalt: — Ugye, apu, te nem vagy hiú, csak a nők? — Tessék? — kérdeztem meglepődve. — Mert a Margit néninek az óvódéban ma azt mondtam, ha szépen vagyok megfésülve, akkor az anyukám fésül, ha meg rondán, akkor te..., hisz te ugye nem vagy hiú, a nők meg igen. Ordítani szerettem volna. Az ügy pont fordítva áll, valahányszor reggel én fésülöm, még este is pompás a hajzat s ha hónapjában valami oknál fogva anyja csak egyszer is mesterkedik azon a frizurán, akkor pedig már délutánra „ronda"! Hát így vagyunk a bumeránggal! * * * Ha az ember elkezdi a mesét, rendszerint nehezen tudja abbahagyni. Nos nézzék csak, alig fejeztem be az egyiket, már Itt a másik Irabora eset. Reggel volt, hozzá még vasárnap reggel. Ilyenkor sok a nevetés, jönnek a hancúrozások, a szép felejthetetlen percek, gyerek s apa számára egyaránt. Irabora egy bukfenc után babonás nagy szemével egyszerre csak rám nézett s aztán így: — Én máj tudok harmodikázni! Mii csinál ilyenkor egy jól dresszlrozott apa? Játszva tanításhoz lát, — Mukinkóm, ide f'gye | j galambom, édesem, az nem harmodika, hanem harmonika. A Mukinkó és egyéb becenevek tulajdonosa rendületlenül ismétli a magáét, még akkor is, amikor én már tizedszer, szótagolva ismétlem — Har — mo — ni — ka! Ö meg csak azért is: — Har — mo — di — ka! A három nagyobbik csúfondárosan lesi az eseményeket. Vajon sikerül-e Iraborának apát sodrából kihoznia? Veszélyben tehát az atyai tekintély. Érzem, ha nem vigyázok, vesztes maradok e nagy harcban s még csúfnévül megkaphatom a „harmodikát". Hát ezt nem! — No, gyerekek, aki szépen utánam mondja, hogy harmonika, az puszit kap apától — mondom kétségbeesetten. Három gyermeki hang ismétli csaknem egyszerre a szót. Még nem tudom, a játék kedvéért vagy az apai csókért, de belemennek a felhívásba. Először csak csendben, bátortalanul hajtogatják, de hogy behajtják a beigért ellenértéket, hát már megtalálják hangjukat s most már nagy a viháncolás, a lárma, kacagás, s nekem teljesítenem kell sokadszor a harmonika szóért járó csókot. Igenám, de csak a három nagyobbik vesz részt a játékban. A lekisebbik nem! Irabora némán nézi a vihart. Szemét már elhomályosítják az első könnyek, aztán potyogni kezdenek. Elszáll a jókedv s végül is ö tesz pontot a reggeli hánscurozásra. Határozottan cseng a ,.csakazérti»>y : — Har — mo — di — ka! Délutánra elfelejtettem a reggeli párharcot. Irabora édesanyjával ülök a szobában. Beszélgetünk. Aztán hogy-hogynem, már-már meg is csókoltam, amikor beviharozott Irabora. Megállt az ajtóban, ránk nézett, nagy szemével mindkettőnket egyszerre átölelt s aztán halkan megszólalt, de úgy, hogy szavával csak engem hívott: — Harmonika! Nem értettem. Nem fogtam fel üzenetét. Ott állt még egy darabig, aztán megindult a másik szobába. Megkereste magának a nagy fotelt, amelyben apja szokott ülni. Belepottyantottá magát s onnan hívott parancsolóan, félreérthetetlenül: — Harmonika! A csók, — igen a beigért csók! Vagy féltékenység? Lehet, hogy az ötvenhónapos gyermekből a jövő, az örök asszony szólalt volna már meg? Azt mondtam Iraboráról, hogy rafinált, mint egy igazi nő? íme, egy további bizonyíték! Aminap történt. Ceresznyeérés ideje volt, s nálunk is fejetetején állt minden. Tulajdonképpen ebédre sem voltam hivatalos, mert azt mondta feleségem: — Ma befőzök! A nagyobb gyerekek között, hogy mielőbb utilaput kössön a talpuk alá, hatalmas szalámis kenyereket osztogatott szét, de a kicsi Iraborának otthon kellett maradnia, mert az óvodából Margit néniék nyaralni mentek. így hát Iraborával ketten figyelhettük a konyhai csatározást. Illetve csak félszemmel, mert percenként hangzott a komoly figyelmeztetés: — A konyhából tessék kimenni, mert a mamának sok a dolga. Igenám, de az a csodásszemü, ropogós cseresznye nem olyan egyszerű valami. Az embernek — mentől kisebb s éveinek száma mentől alacsonyabb, annál jobban — megjön rá a gusztusa: — Anyuka, kérek cseresznyét, — hangzik tán harmincadszor hol zsarnoki, hol csacsogó, de vége felé inkább már nyávogó hangon. Persze, a háziásszony ilyenkor következetes. Elvégre ö nem júliusi fogyasztásra vette a szép keményhúsú gyümölcsöt, hanem lébe rakva télre kívánja tartogatni, hogy legyen majd decemberben. (S addig is, decemberig lehessen izgulni, mikor kezd megromlani a spájz homályában a csodálatos színben csábítóan hivogató befőtt.) A következetesség egy tőmondatot kíván csak, de egy asszonyi száj inkább megtoldja: — Nincs Irabora, ezt majd télen eszed, ha hideg lesz, ... és ne szekálj — s már engem szólít: — Drágám, foglalkozzon a gyerekkel, igazán tekintettel lehetnének az emberre. Nem folytatom, hisz a nős férfiak már úgyis sejtik, mi következne, a nőtleneknek meg nem árulom el, essenek bele ők is ebbe a vödörbe, miért tanítsam ki őket előre. A kislány szomorú ábrázattal totyog be a szobába. Először matat a' babái között, aztán _ gondol egyet s bújik •y 7/'—a kis fehér szekrényr^KTlT A be, ahol holmijai isnl f .""»"^"•'^^Ö- vanna k ^J* ^ jBT Csönd van ... " Nagy csönd ... Kislányomat már csak akkor fedezem fel, amikor az ajtót betéve vonult ki lábujhegyen a konyhába. Siettem utána. Télikabátjában állt anyja előtt s komolyan, határozottan magyarázta: — Mamjkám, olyan hideg van, hát felvettem a kabátot, a télit — s közben szemével a télire ígért cseresznyekompőtot kereste, igézgette. S akkor még azt mondják, hogy az ilyen ötvenhónapos női csemete nem rafinált. 12
