A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-19 / 3. szám

*KET FIÚ* nyolc éves voltam, akkor. Tíz éves kora óta egyedül neveltem, mert az apja — erős, nagytermészetű ember — oda maradt kilenced magával a bányában. Az én fiam nem kocsmázott. Mindég tanulni szeretett volna, olyan ügyes keze volt, hogy egymaga megcsinálta már a kislakásunk tetejét, amikor becsurgott az esőlé ... Nagyon szeretett engem. Én is őt. Miatta nem mentem férjhez másodszor, pedig volt kérőm, rendes özvegyember, csak annak három gyereke volt. . . . így megvoltunk. Amikor segédvájár lett a bányában, Szelén Imre vette magához. Ez volt tizennyolcban. Ez a Szelén nem idevalósi ember. Azt beszélték akkor, hogy az oroszokkal komázott a fronton, aztán bolseviki lett, hát a katonáéktől idehozták, büntetésből, mert ez akkoriban hadibánya volt. Az a Szelén nem búsult miatta. A fiam mihozzánk is elhívta néhányszor. Ott arról beszéltek, hogy a háború csak úri praktika és a szegény ember issza meg a levét... Meg, hogy nem sokáig marad már itt az úri világ. Ez a Szelén a fiamat néha elvitte magával. Faggattam a fiamat, merre járt. Nagyon féltem, hátha valami rossz nőszemélyek után kajtat, de az csak nevetett: — Ne búsulj, anyácska, neked mindent elmondok, ezt is — majd egyszer. Csak addig ne szólj, mert a nép dolgában voltunk és ezt nem szabad megtudnia senkinek, mert akkor jönnek a csendőrök. Tényleg jöttek a csendőrök. Valami röpcédulákat kerestek minden lakásban, amiken az orosz bolsevikiek példájára buzdították a szegény népet. Sejtettem, ki hozta a telepre ezeket a cédulákat, de nem szóltam ... Harminchat vagy harmincnyolc éve, 1919-ben — számítsa ki maga, mert nekem már nehezen megy — április végén vagy május elején egy este azzal jött haza a fiam: \ temető túlsó végén, ahol a hegy meredeken bukik a völgybe, téglából rakott emlékoszlopot találtam. A falvak és a városok temetőinek szélén vagy közepén ilyen kis oszlopok jelzik azt az utat. amelyen tizenhárom évvel ezelőtt a szabadság bevonult Magyarországra. A sírfeliratokat böngésztem éppen, mikor mögöttem nesztelenül rogyott a katonáknak emelt kis oszlop betonlapjára egy idős asszony. Két csokor őszirózsát támasztott maga elé az emlékmű oldalához és én mormogó imája hangjára fordultam vissza. A véletlen furcsává változtat sok egyszerű emberi találkozást. Furcsának láttam az emlékmű előtt térdelő ^regasszonyt. Nagy régimódi,"csatos imaléEffyve kinyitva reszketett zörgő csontú ujjai' között. Az imakönyvnek csak a fedőlapja volt kinyitva s a lap közepén két kopott csillagot láttam. Az egyik szürke „pléhböl" készült, a másik zománcos volt. Az öregasszony sírt. A könnyek hullámosra áztatták a papírt a csillagok körül. — Néni..; nagyanyó — suttogtam hirtelen támadt furcsa érzés szorongásával. A hangra megrezzent és maga elé ejtette a könyvet. — Fiam — motyogta és jobb ke'zével a betonlapra támaszkodott. A fején hátra csúszott a kendő. Rámnézett és segítségkérőn nyújtotta felém gyenge balkezét. Lábra segítettem. Sokáig hallgattunk, végülis kicsit félve kérdeztem tőle: — Hogyan kerültek ide azok a csillagok? — Ez itt, ez a fakó csillag a fiamé volt. Itt dolgozott a kettes bányában, segédvájár volt. Most lenne ötvenhét esztendős, mert pontosan kilencszázban született, én tizen-18 — Anyácska, elérkezett a szabadulás napja. Csuda vidám volt, fütyörészett. Azt mondta: kössek össze neki egy kis motyőt, inget, gatyát, mert megy katonának. Elment a katonákkal a fiam ... Mi meg a férfinép helyébe beálltunk a bányába, mert a direktórium azt mondta, most már azé lesz a» bánya, aki benne dolgozik . . . Esténként mindég összejöttünk és az olvasni tudók hangosan felolvasták nekünk az újságot ... A nyáron egyszer betoppant a fiam. Hogy megnyúllott, soványabb lett, de emberesebb. Mosolygott: — Ne búsulj, anyácska, nemsokára visszajövünk, csak előbb kiporoljuk a cseh fehérek nadrágját —> ... és elmentek Kassa felé. , Augusztus elején jöttek vissza. Azt suttogták már akkor a telepi kunyhókban, hogy megbukott a kommün. Jaj, de hideg lett a világ. És akkor egy napos délelőtt hazaszaladt a fiam, egy pesti munkással jött. Én rrteg csak sírtam. Vigasztaltak — hogy ne búsuljak, mert a folyón nem tudnak átjönni a fehérek, mert ők géppuskával őrzik addig, amíg Miskolc felől megjön a vöröshadsereg. És Lenin katonái is eljönnek segíteni nekünk. Hoztak nekem kenyeret és újra elmentek. Mi odahaza megbújtunk, mint a porban a verebek és úgy hallgattuk, hogyan beszélnek a géppuskák. Vártunk, milyen sors jön nekünk. Egész estig szóltak a puskák. A fiam meg az a pesti munkás volt az utolsó, aki visszavonult.. . Azt beszélték később, akik látták, hogy nem jött volna át a fehér, ha a faluból a jegyző nem vezet hátukba egy csapatot. A fiam megsebesült, a pesti munkás meg a patikába húzódott a géppuskával ... Azt mondják, maga volt az ítélet, ahogy harcolt, egyedül annyi fehér ellen. Ott is halt meg szegény. A fiam meg hazavánirq-FS