A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-19 / 3. szám

yl4ese az almáról Lafontaine, a nagy meseköltő minden reggel megevett egy sült almát. Egy alkalommal éppen elkészült a csemege, ínycsiklandó illatára már összefutott a nyál a költő szájában, de az alma oly forró volt, hogy ki kellett hűteni a kályha peremén. Míg az alma hűlt, Lafontaine átment a könyvtárszobába — s közben megérkezet egyik barátja. A vendég meglátta a pompás sült almát, szaglászott, szimatolt, nem bírt ellenállni a csábításnak: megette. Mikor a házigazda néhány perc múlva visszatért, az almának a szó szoros értelmében: hűlt helyét találta. Az alma sehol, a vendég nagyokat nyel — az eset világos. Lafontaine rémülten körülnéz, a fejéhez kap és jelkiált: — Ki ette meg azt az almát, amelyik a kályha, szélén volt? — En nem — tagadja tettét riadtan a vendég. — Még szerencse, barátom — sóhajt megkönnyebbülve a költő. — Szerencse...? — álmélkodik a másik. — Miért szerencse?! — Hogy miért...?! Azért, mert arzént szórtam bele, patkányirtásra készülök . .. — Arzént! Úristen! — sikolt fel az almacsenö halotthalványan. — Ellenmérget, az ég szerelmére, ellenmérget, gyorsan! Lafontaine egy szempillantásig némán figyeli vendége vergődését. Aztán szelíden megszólal: — Mese az egész, barátom. Es ellenméreg helyett hadd szolgáljak egy kis erkölcsi tanulsággal. Ne kapja be sosem azt az almát, amit más sütött magának ... Cdz elhibázol/ színdarab Coulé francia színműíró, ha ideges volt, nyomban dadogni kezdett. Éppen ezért új müvei megírása után várt néhány napig, hogy kiheverje az alkotás izgalmait, csak aztán szánta rá magát darabja bemutatására. Legfrisebb egyfelvonásosát biztos siszorgott. Sose felejtem, míg lélek lesz bennem. Már sötét volt. A konyhában görnyedeztem és imádkoztam. Nyílott az ajtó, én meg csak a szívemhez kaptam. Az én fiam, az én Lalikám úgy zuhant elém. Már jártányi ereje se volt. A sapkája a vizespad alá gurult, én meg föléje hajoltam ... Én egyetlenem, támaszom, reménységem. Jaj, hogy csurgott a vére és én nem tehettem semmit ... Kirohantam az utcára, hogy segítséget, orvost hozzak. A barakok felöl tiszturak meg katonák jöttek. A jegyzőnk vezette őket. Megismert a gonoszlelkü. Megragadta a karom és intett néhány tisztúrnak. Amikor beléptünk á konyhába és én mécsest gyújtottam, felnézett a fiam és elhaló hangon csak annyit mondott: — Kik ezek anyám ? ... A jegyző visított: — Ez az, a főbujtogató. — Nem igaz — sikítottam és akkor mellbe vágtak. Csak a nagy dörrenést hallottam ... Magam se tudom meddig feküdtem élet nélkül. Amikor magamhoz tértem, sötét fekete éjszaka volt. Már sírni se tudtam. Szólongattam, de Lali nem felelt soha többé... Ez volt az ö csillaga... ez a kicsi szürke, amit a sapkáján viselt, és azóta a képét minden csillagban benne látom. Lassan alkonyodott. A gömöri hegyek fodrán lángfolyót gyújtott a bukó nap. A temető bokra között zsongott a szél és felkernek tartotta, s ezért megkérte Roqueplant, a Varieté Színház igazgatóját, hogy személyesen olvashassa fel neki. — Nem bánom, olvassa, olvassa — felelte az igazggtó. — De gyorsan, mert mindöszsze huszonöt percet tudok rá szakítani. Egy perccel sem többet.. . Ez hiányzott Coulé-nak. Nekifog, hadarja a szöveget, s attól való félelmében, hogy az engedélyezett huszonöt perc alatt nem készül el a felolvasással, már az első jelenetben dadogni kezd. Egyre hevesebben hajszolja magát, a nyelve mindjobban küszködik, alig bírja kinyögni a mondatokat, szótagról szótagra botladozik, s mire a végére ér, kifogy a lélegzete, egész teste verejtékben úszik. — Nem rossz — csettint Roqueplan a világ legkomolyabb képét vágva. — Egy darab, amelyben minden szereplő dadog, ez válóban újszerű. Valami egész új! Az egyetlen megjegyzésem, hogy talán a hősnőnek nem kellene dadognia ... —Во-bo-bocsánatot ké-ké-ké-kérek — tiltakozik megdöbbenve a szerző — a dada-darabomban se-se-senki se-se-sem dada-dadog .. . — Micsoda?! — pattan fel felháborodottan az igazgató. — Senki nem dadog ....'? Hát akkor mi értelme van az egész darabnak? Pokolba vele! Ez az egyetlen, ami érdekes volt benne! (Böngésző) zaklatott képzeletem visszaidézte a régmúlt időket. Váratlanul szólalt meg újra az öregaszszony. — Nekem csak a halál adott gyerekeket. Ezt a másik fiút is. Amikor rátaláltam, már szökött belőle az élet. öreg vagyok én s csak kínkeresztnek hordozom magammal az éveket. Azt hittem, már-már úgy fogok meghalni azzal a bánattal, de a sors még büntetni akart... mert tavaly újra eljött az én fiam ... Olyan fiatalon és olyan szépen, amilyennek utoljára láttam. Tizenkét esztendeig éldegéltem békében a demokráciában. Kaptam egy kis lakást meg egy kis nyugdíjat a bányától. Nem nagyon bolygtatott már engem más, mint a fiam visszajáró képe ... És tavaly, amikor a hírét vettem, hogy a fehérek megint bejöttek a faluba a régi jegyzővel; aki a fiamat agyonlövette, valami forradalmi bizottság is lett, azután nagyon megkomorultak itt az emberek. De jöttek a katonák, a csillagosok. Az orosz szovjetek, akiket az én fiam várt tizenkilencben, de akik akkor nem tudtak idáig jönni, segíteni. A jegyző elmenekült. És egy novemberi estén, a faluszéli erdőben megint lövöldöztek. A rózsafüzért olvasgattam, amikor mintha valami kaparászást hallottam volna. Robantam ajtót nyitni. És az ajtóban ott görnyedt a fiam: megláttam sapkáján a csillagot —, ó, Istenem, hát megjöttél? — Jaj, gyere ... Hova is rejtselek. Gyere a kamrába és majd azt mondom... — Mamka — sóhajtotta a fiam, és bebotlott a konyhába. — De mit is beszélek. Nem, nem az igazi fiam volt. Gyerekkatona volt. Szovjetkatona, de mintha mégis a fiam lenne. Rohantam törülközőért. Gyorsan bereteszeltem a konyhaajtót, nehogy a fehértiszt urak idejöjjenek, mert tudtam már, hogy a fehér szanitécek is gyilkosok. Ne félj, majd én meggyógyítlak. Senkinek sem árulom el, hogy itt vagy. Bekötöztem a sebét, tiszta lepedőbe csavartam, de hiába. Szólongattam. Kérdeztem tőle: — Miért nem mondtad, hogy ennyi sebet kaptál ? Egyszer szólalt még meg. — Mama ... szpaszibá. — így mondta, így és én megértettem, hogy messziről jött. Jaj, ha tudnám, ha érteném anyelvét, hogy megkérdezném, ki sír utána... és elmondtam volna, hogy itt ezen a helyen egyszer már meghalt egy vöröskatona. — Mamka — ez volt az utolsó szava is. Azt beszélik ide temették a többiekkel a kőoszlop alá. Itt vannak mind, és fehér őszirózsák lesznek belőlük... és pirosak, mint a vér festette csillagok. SZAMOS RUDOLF 19