A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-15 / 24. szám

SZABÓ BÉLA röóz kölni Amilyen csöndes, szerény viselkedésű fiatalember volt Béres Jancsi, olyan szívós akarattaií tudott elhatározása mellett kitartani. Noha csak huszonöt esztendős volt, egész magatartása komolyságot árult el. Zólyom környékén mint géplakatos dolgozott egy gyárban. Szorgalmasan végezte munkáját, javította a rászorult gépeket, néha meg hiányzó alkatrészeket esztergályozott. Egyszóval olyan mindenféle volt a gyárban. Bármit biztak rá a javítóműhelyben, zúgolódás nélkül elvégezte, de kezdeményező, eredeti ötletek a szakmájában ritkán támadtak. Valahogy úgy tűnt, hoay mesterségét tísak ürügyként folytatja, hogy megkeresse a mindennaai kenyeret, meg állhasson a saját lábán és tökéletesíthesse magát mint éjtőernyős. Ez volt tulaj dóriképpen az igazi mestersége, és azért ment Zólyom környékére dolgozni, mert az ország egyik legkiválóbb ejtőernyős edzőjének a közelében lehetett, akinek a társaságában töltötte többnyire szabad idejét. Edzője minden szavát kinyilatkoztatásnak vette, ugrás közben szigorúan az utasításaihoz igazodott, sőt munkája közepette is tanácsaira gondolt. Ennek «liegvolt az eredménye: országos viszonylatban az első ejtőernyősök közé tartozott. Egyébként a fiatalok között igen ríép-18 szerű volt. Komoly kérdésekről, világosari és könnyedén, amellett mosolyogva tudott velük elbeszélgetni. Ám nemcsak a fiatalok, de a felnőttek' és a felettesei is igen kedvelték. Mindezt szerénységének, rokonszenves modorának és megnyerő mosolyának köszönlhette. A csöndes és szerény ember csiszolt tükre volt ez a mosoly, amelyet bölcs apjától örökölt. Seniki el nem tudta volna képzelni, hogy Jancsival ellentétei támadhatnak. Noha egész környezetében ő volt az egyedüli magyar, soha nemzetiségi érzelmiedben meg nem bántották, meg nem sértették. Ezt különösen az el-Üeniforradlal'oml (napjaiban tapasztalhatta!, amikor szlovák barátaival együtt a rádió előtt szégyennél vegyes izgalólmmal íeste a fejleményeket. Akkor még pontosan nem tudta mieqmagyarázni szégyene igazi okát, mint ahogy felmérni sem tudta a zavaros események horderejét, dé a szégyent határozottan érezte. Olyanfajta kínos szégyen volt ez, mintha kiderült volna apjáról, az egykori kommunista párttitkárről, hogy a ,háború alatt törtéhetesen nyilas volt. Ezúttal első ízben félt, rettegett alttól, hogy szlovák barátai elfordulnak tőlle, kiközösítik társaságukból és ki tudja, talán bizalmukat is megvonják tőle, ejtőernyős siem lehet többé és bizonyára a CSISZ-ben viselt funkciójától1

is megfosztják. Ezekben a szörnyű napokban álmatlanul vergődött az ágyában, és csak akkor állt kissé helyre kínos lelkiállapota, amikor az ellenforradalom leverése után az üzelm dolgozói éppen öt bízták meg azzal a feladattal hogy látogassa meg a salgótarjáni bányászokat. Megbzatását legszívesebben ejtőernyővel végezte volna el, annyi lelkesedéssel indult el útjára. Meg volt győződve arról, hogy megdönthetetlen érveivel azonnal győzni fggi és a szocializmus táborába tömöríti Salgótarján valamennyi dolgozóját. Nos, nem egészen úgy történt, ahgy elképzelte, sőt megközelítőleg sem történt úgy, és az igazság az, ha történetesen nem lett voina szerény, rokonszenves, és ha ne!m lettek volna mellette azok az igazi magyar elvtársak, akik tűzön vízen keresztül kitartottak a párt célkitűzései mellett, talán meg- is gyűlt volna a baja egyes feMongatákkad. Noha nagyon megviselten és kimerülten érkezett onnan visszás, a mardosó szégyen ellenére továbbra is megingathatatlanúl magyarnak érezte magát, kötelességérzete rejtélyes módon fokozódott, tudatára ébredt annak is, hogy éppen magyar mivolta kötelezd, hogy kiváló ejtőernyős legyen. Ezt érezte, és noha maiga is mosolygott rajta józan pillanataiban, mégis ez a tudat valahol lelke méilyén vigasztalta és' sokszor munka közben olyan gondolatai is támadtak, hogy szinte restellte magát és szívből örült ainnák, hogy senki nem halija őket. Arra gondolt, mi lenne, ha a iközeli ejtőernyős világversenyen, ő, mint csehszlovákiai magyar lenne az első. Badarság, válaszolta önmagának, de ez a gondolat mdnis minduntalan újra felbukkant benne, nem tudott tőle szabadulni és mosolyogva hagyta, hogy eluralkodjék rajta. E bizarr és mégis melengető gondolatra már azért is szüksége vO'Jt, mert, noha mosolygott, mély és csöndes bánat marta lelkét. Több miot egv hónapja, hoov véglegesen szakított julkával, első nagy szerelmével, akivel tavaly a zó'yomi hólepte hegyekben megismerkedett. De hogy pontosabbak tegyünk, nem is ő, hanem Julka szakított vele, viszont azt, hegy a szakítás végleges és visszavonhatatlan, inkább Jancsi tudta, mint Julka, és ezért is1

fájt neki jobban. Csöndes volt a szerelmük, éjpp oly csendes, mint a szakítás. Selm apja, sem anyja rieim tudott róla. Valahogy kiforratlan magánügynek tekintette, amiirői nem illik beszélni. A szőke, aranycopfos Julka azért szakított Jancsival, mert nem volt hajlandó egy ejtőernyőshöz feleségül menni. Jancsi viszont azért nyugodott bele a «-zakításba, mert nem volt hajlandó olyan lányt élete párjául választani, aki nem tudja felmérni a mai világban egy ejtőernyős szerepéhek fontosságát és nélkülözhetetlenségét. Az ejtőernyős fontos szerepe mellett eltörpültek a szőke, vonzó copfok, eltörpült Julka bájos arcocskája... Noha a fiatalok között közel egy évig tartott a huzavona, Jancsi már az első hetekben fájdalommal állapította meg, hogy Julka bármilyen kedves1

és elragadó, nem neki való. Ézt már akkor sejtette, amikor először próbálta őt beleayatmi az ejtőernyős ujjongó izgalmaiba, a tervszerű, fegyelmezett ugrás szívszorongató hősiességébe és azokba a szent pillanatokba, amikor élq1

és föld között szorongó vívódással, mégis teljes öntudattal, katonásan, a szabályok megtartásával zuhan lefelé, aztán, a megfelelő időpontban kinyitja az ernyőt, és szabályosan leereszkedik. E bensőséges vallomásra, amit eddig -soha senkivel nem közölt, Julkáriak alig akadt olyan kérdése, aimire Jancsi örömmel válaszolt volna Egyetlen megjegyzése sent volt, amellyel értésére adta volna, hogy megérti, vagy meg akarja