A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-15 / 24. szám

ÉLETRAJZ azután eldobott — elhagyott egészen. Nem tettem én hitet szóval népem mellett, ötéoes sem

wltam és éhezni kellett, csak hagytam beszélni írást, nótát, verset. mssz

rongyokban eltem dúsak haza mellett. Mit feleljen a szegény felnőtt? hogy azonnal megmagyarázom, csak előbb bemegyek inni. Bent nekiestem a lexikonoknak, növénytanoknak és még a nyelvészeti művekben is utána néztem, de a nagy tudósok erről semmit sem írtak, és így mikor jó másfél óra múlva a keresgéléstől elcsigázva felálltam, Sanyika állt velem szemben és csúfondárosan, kissé szemrehányásán mondta: — Na ugye, nem tudod. Sanyika és a hidegháború Soha sem tudtam, hogy egy ötesztendős gyereknek -már vannak elképzelése, a háborúról. Lehet, hogy az utcán játszó gyerexek indították el Sanyika fantáziáját is, és az otthoni beszélgetésekből, valamint a rádióból ellesett fogalmak kiegészítették a képét a gyermeki képzeletben. Az utóbbi időben tlhon rejtelmes módon eltűnt minden dugó. Még az ecetes üvegbe is papírból kellett csavarintani. Pedig a konyhaszekrény egyik fiókjában mindig rakásszámra hányódott a parafadugó. Egyszer nagytakarítás közben rájöttünk a nagy titok nyitjára. Sanyika táskájában, ahol a játékok, ismeretjen hivatású fadarabok, limlomok vannak összegyűjtve, ráakadtunk az eltűnt parafadugókra. Mikor felelősségre vontuk Sanyi'kát. lesütött szemmel bevallotta, hogy kint az utcán a bácsik arról beszéltek, háború lesz. Ha pedig így áll a dolog, ő duqópuskája számára gyűjtötte össze a dugókat. Minden esetre meggyőztem Sanyikát, hogv nem lesz háború, és megdorgáltam, hogy ő is a háborús előkészületek útjára lépett. Igaz, hogy nem tartott lépés: a mai modern technikával, de így sem való egy kisfiúnak ilyesmikkel foglalkozni. Sanyika úgy látszik megértett, mert azóta lemondott a háborús elökésaiiletekr j1. Milyen kár, hogy a világon ez* nem megy ilyen könnyen! HELMECI SÁNDOR Sanyika még csak öt esztendős, de vannak olyan megfigyelései, észrevételei a világról, rólunk felnöttenröl, sőt a világpolitikáról is, hogy megdöbbenti az embert, és néha bizony az ilyen emberpalánták kérdéseikkel sarokba szorítják a beképzelt felnőtteket. Sanyika nem zseni, nem kivételes tehets5g, és épp annyi badarságot öszszebeszél, mint más vele egyívású legénykék. a ső után ő is kikerüli a száraz helveket és csakis pocsolyákban jár, a legértékesebb játékot elcseréli egy színes üvegcserépért vagy egy fületlen gombért, és ő is megrohamozza a szemetes ládát, akár egy kutyafejű tatár. Nemrég,az ablak előtt virágbaborult cseresznyefában gyönyörködtem, megbámultam a dús hófehvirágcsokrokon döngicsélő méheket, és megkérdeztem Sanyikátől, aki a kőkerítést betonoszlopán lovagolva egy nyalőka pálcájával éppen sikerrel elpukkasztotta a nagy, piros léggömböt — Nincs még egy ilyen széD fa az utcában, ugye Sanyika? — Ilyen p.ros virágú nincs, de Rudaséknál még nagyobb van, csakhogy azt te nem láthatod, mert oda két kerítésen kell mászni és elszakítanád a nadráqod. Előbb mosolyogva rászóltam, ne fecsegjen ostobaságokat, hisz ez a cseresznyefa fehér, akár a tej. De ö csak nem engedett a huszonegyből és hajtogatta a magáét, hogy piros, piros. Már ingerelt a makacssága és indulatosan mutogattam neki a pigondoltam, hogy talán színvak a gyerek, és másnap elviszem a szemorvoshoz, mikor aztán kibújt a szög a zsákból. — Ha ti a piros répára folyton azt mondjátok. hogy sárgarépa miért ne mondhatnám én, hogy ez a virág piros, mikor az szebb. No mondd meg igazán, miért oiros a sárgarépa? Őszintén bevallom, zavarba jöttem. Életemben aligha kaptam fogasabb kérdést. Tekintélyemet féltve azt mondtam neki, ros nyakkendőmet, a piros léogömb maradékot. hogy lássa a különbséget. De őt nem igen hozták zavarba 1 ézzelfoghatő érveim, kitartott, a magáé mellett. Már arra Övódakerülő ügyesek az, mondják, hogy az iskolakerülés már az óvodában kezdődik, és vannak óvődakeriilők is. Nem akarom megvádolni oktatásunknak ) nemes intézményét, de abban a'ért ludasak egyik másik óvoda vezetői is, hogy 4—5 éves gyerekek óvodakerülőkké lesznek. Mivel a szomszédéktól csak egy vékony ajtó választ el, Sanyika állandó kontaktusban van a szomszéd gyerekekkel. Egy'k reggel aztán a következőket süvíti át csapongó jókedvvel a szomszéd Ivko: — Sanyika! Én nem megyek ám óvodába, megtámadtak a bacilusok és beteg vagyok. Sanyika arcáról ez irigységtől lehervadt a mosoly. Nem tudom még int suttoghattak a kulcslyuknál, de egyszercsak eltűnt a gyerek. Keresem, szólítom, sehol sincs. Nézem az ajtót, nyitva van. Kimegyek és hallom, hogy az ajtó mögött nagyban alkudoznak • — Ivko! Neked adom ezt a kisautót, ha rám lehelsz egy kis baktériumot. Akkor én is megbetegszem, itthon maradok és odaadom a biciklit is. Ivko pedig mint jó barát és megértő óvodai harcostárs, elvette az autót, kitátota a száját és bőségesen szórta Sanyika arcába a baktériumok millióit — míg közbe nem avatkoztam. Nem hirdetten fennen, honnan, kitol lettem, hogy nem pihentem lágyan puha anyamellen. Mert anyám cseléd volt, szegény, kopott szolga, élt, mint a társai: örök szolga-sorba. Jöttömnek nem örült — nem volt az csak szégyen, Szegénység, koldus-sors ez jutott csak nékem, koldusoktól kaptam szívem, szavam, vérem ... Örök ez a kötés, ezért vagyok ember: nem szóvá' — de tettel: együtt a népemmel! PÉTERFY GYULA 15