A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-15 / 24. szám

SIMKÓ TIBOR Erósz a Dunán Szél játszik enyelgve a habbal, a part szele illatot old; már bágyadt a jénytele nappal, ezüsten előjön a hold, a zöld gyepen est köde szárnyal, inogva remegek a jak — halk, nesztelen, éjpihe árnnyal elalszik a sok puha ág. Oly nesztelen, intim a táj most! Álmokat őriz a víz. Oly meztelen izzik a száj most! Csónakom éj fele visz; míg pírba takargat az alkony, alkonyi füstbe az est, vágy sóhaja hallik az ajkon: csönd-szava csókokat esd. Ég, lángol a színe a szónak, iramlana tőle a szív: visz, ringat a halk csodacsónak, ezüst habok éj-dala hív; visz, ringat az esteli hullám, új tavasz éjjele vár. Ölj meg, tavasz! Isteni hullám hordja be kéjjel az ár! Ölj meg, tavasz! Isteni testem ölelje sziromtele fűz! Szállj, csónak, e csókpuha esten örök szerelem szele üz! — Szél játszik enyelgve a habbal, a part szele illatot old. Ellankad a fénytele nappal, elillan ezüsten a hold, árny lebben az éjpihe parton, a vén liget álmatag int; száz óhajom éj fele tartón szárnyam emelgeti mind, száz sóhajom éj fele törve röpül habon„ ágakon át, s ím, elkap a halk füzek örve: karod meleg illatot ád; egy vágyteli esteli dallam öled buja keblire hajt — vad véred özönlik a dalban, ihar-rügyek illata rajt... Bús éj-szeretöm komor arcát dús hajad elfödi már; halk, nesztelen esteli hajszánk révbe sodorja az ár: hol szerte a kéj vize csobban, eloszlik az est-fia csend, csöpp szádon ezer csuda csókban örömteli nász dala cseng, szivemben örök tavasz éled, örök vigasz, emberi, mély. — S míg esket az ősz Duna véled, elátkoz öledben az éj. liborc Tudom, te sose láttad a kéklő Adriát, bánok cseléd é voltál, nem úr, mint antik ősöm; tebenned, ismertelen (és mégis ismerősöm), barbárabb vért köszöntök: nomádok rab f.at. Ö, hidd el, úgy szeretném a lelkem adni ál hálául könnyedért, ki túltettél annyi hősön — engedd, hogy hü sziveddel örökös frigyet kössön a távolokba vágyó, csapongó, vad diák. Hunnia hajnalán a sírásod volt a harmat, gazlepte ugarunkon te fogtál ekeszarvat; csak álmaidban ültél magasztos úri polcon. Megfogantak az álmok, borúdnak vége már, behorpadt sírod résén tavaszi béke vár: nevess a tűző napba, panaszos, bús Tiborcom! PÉTERFY GYULA Biztató Vesd ki magadból az ősi babonákat és ne tántorogj már botlón, tétován! Az idő sem vár, az idő sosem várhat, és elmaradni most annyi, mint magány ... vesd ki magadból az ősi babonákat! Nézd: él ez a ép és vígan mosolyog, csak neked áll mindig sírásra a szád. De ha ir dulöt zeng a millió torok és te hidegen állsz — ki kíváncsi rád.. nézd: él ez a nép és vígan mosolyog! Az új házfalak is állnak már szilárdan, és erős izmok gerendát emelnek. Holnap már asztal is lesz a kis szobában és körülötte sok, nevető gyermek ... az új házfalak is állnak már szilárdan! Csak te élsz, mint kopott, rossz szobor a féren, mit ittfelejtett egy nyomorú század. De ma élj és szemed ne a múltba nézzen! Imádod néped? Tettekkel imádtad! Vesd ki magadból az ősi babonákat! ZALA JÓZSEF Szitakötők Patakparti hűvös füzesben libbent a szárnyuk még imént; csapongni vágytak önfeledten, szomjazták a májusi fényt. Karcsú testük átlátszó szárnyán sugárfüzért szórt szét a nap, s a leheletnél könnyebb hártyán szivárványszínek izzanak. Izzik a szárny, átizzik vérük, s a lángoló nap arra vár, míg vágyó, lázas ívelésük végén egymásra lel a pár, testet test mellett, szárnyat szárnyon borít felséges bíbora. Kettő szállt erre, s íme látom: egy szitakötő száll tova. К