A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-08 / 23. szám

sok még görcsösebben kapaszkodtak. A fiú egy pillanatra a leányhoz ért és végre feieszmél't. Érezte a lteány csípőjét, váilát, fekete haját és meleg mellének domborulatát. Erőszakosan lerázta magéról gyötrő gondolatait, mint a kutya a vizet. És már érezte maga körül az élet hullámzását. A leányra nézett. Ereiben gyorsabban keringet a vér, és szíve is valahogy melegebb ritmussal imozdult. Bámulta a leányt. Falusi fiatalember. Egy érett, almapiras leány. Izzadtságszag, tűző napsugarak. A fiú ábrándozni kezdett. Képzelete egy kis falusi házat vetített elé. A konyhából ételszag árad — hús, zöldség, gyümölcs. Ezt a mellette ülő kislányt látta benne szorgoskodni. Kényelmes szobácskát, tüzelő karok ölelését, izmos kis mellek melegét érezte és .. . A két fiatal szeme találkozott. Fénylett, ragyogott, és talán keresett valamit a másik szempárban. A fiú zsebkendőt vett ellő és letörölte arcáról az izzadtságot. Felállt és levette mellényét. Amikar leült, újra hozzáért a leányhoz, és látta, hogy melle gyorsabban emelkedik és süllyed. Mélyet lélegzett, és lelke feajjcngott: Szeretem az életet, hiszen oly édes ... Szeretem.. . Ezt a lányt kívánom ... Vele akarok élni ... Élni akarok! Élni! Az autóbusz tovább zötyögött. Izzadtság csurgott végig testükön. Fiú és leány... Karjuk össze-összeért, emelkedő és süllyedő keblek, egy kis gyors szívdobogás és álom... Alom egy házacskáról, egy ölelésről... Képek a múltbői. a jelenből és a jövőből... Átrohantak a fiú agyán. Azután eszébe jutott a múlt, az olvasott könyvek, az elbeszélések, melyek olyan emberekről szóltak, akiknek volt házuk, gyermekük, szobájuk, ahová együtt aludni jártak ... Eszébe futott a bej palotája, a sok ka . rói épület, a függönyök és a süppedő szőnyegek, az erkélyek és parkocskák. Üjra a lányra nézett, mintha nem is hinné el, hogy még mindig mellette ül, nézte! Erőt gyűjtött fantáziájának újabb szárnyaláséhoz. Ó és ez a lány, kis házacska — hiszen olyaln naigy a világ!... Kell, hogy jusson rajta hely kettejük számára is!. Két szoba, három - egy is elég lenne. Agy, asztal, szekrény, ételszag: a konyhából. Egy kis hely! - Egy kis hely a nap alatt, kettőjük számára. . Az autóbusz haladt tovább. Dobálta, rázta az embereket és a csomagokat. Az ablakot ágak súrolták végigi... vagy inkább simogatták, mint a szerelmes férfi? A fiú újra ábrándozott. A kocsi hirtelen megállt és kijózanította. Fájdalom futott végig egész testéin!: a falujában volt! Felállt, fogta bőröndjét, karjára csapta a mellényt és a leányra nézett. Az viszszanézett rá. Szerette volna neki megköszönni a szép álmot, a tarka álomképet. Ha szólni mer, akkor ezt mondja: Szép vagy! Szeretném, ha az enyém lehetnél, velem élnél együtt egy kis házban, kicsi szobában, de Kairóban azt mondták nekem: „Nincsen számodra helv a nap alatt!..." Szerette volna bevallani1

a titkát, a vágyát, hojgy kis regényüknek folytatása legyen ... Hogy ő tud szeretni. .. Tudna apa éls gondos férj lenini... De látta a lány szemében eltűnni a csillogást, fényt. Lehajtotta fejét ési kiszállt az autóbuszból. Az útról visszanézett a lányra, de már csak a kék (ruháját, fekete haját látta. Szemében már nem tudta felifedezni a ragyogást. Orrába tódult a föld bu'ja illata, a zöld vetés és a tehéntrágya szaga. És az autóbusz után nézett. Valahol messze a földre borult az ég és megcsókolta. Milyen nagy zöld zöld... És ő csak елу kis helyet szeretne! Csak egy kis helyet maga és a leány számára... Ez a leány vagy egy másBc... Egy egészen kis helyet... Ahol élhetnének ketten, együtt... Gergely V. rajzai WALT WHITMAN: Arabszolgák énekelnek Kongó kripták sápadt férgei, szemétdombok rongyos rémei vonulnak vasba, bilincsbe verve, átkozódva, sírva, énekelve ... Rabszolga volt minden ősünk: nyesalett, beteg, rémlátó, babonás, s vonulásuk szörnyű, lidérces látomás. Csatornába lökött dögöt tépnek és lépnek lomhán, tétován, tántorogva — csámcsogva, hányva, undorodva. — Pedig már megszokhatták volna, hogy nekik ciak ez jut századok óta... Rühes bőrükön ostor csattan, és vonulnak, bűzhödt, bús sorokban. Szemükben kutyaalázat, régi gyalázat, újuló bánat, szívükben dögreunt férgek rágnak és vájnak. Csontjukból, agyukból a velőt, ereücböl a vért, testükről a húst rágta le a robot és lekopott róluk minden emberi, csakhogy éppen kétlábon járnak, mint párás őserdők hitvány majmai. Nincs rajtuk semmi, de semmi emberi... ősük ott volt a hajófenéken, nehéz lánora kötve, evezője hajtotta a büszke gályát, izmos hátát korbács szántotta jel, és húzta az evezőt görcsös kezekkél, véres sebekkel. Ha vége lett, kutyaként a tengerbe lökték, hogy éhes társai meg ne egvék, és nem őt sajnálták, csak az aranyat, amit az élő „ébenfáért" adnák. Apjuk bányákban fejtette a szenet, aranyat, ezüstöt és 'a rezet. fis hogy a napfényre út vezet, azt lassan el is felejtették a roncstüdejü, hörgő feketék ... Gyapotültetvények ingyen munkásai nem merték soha követelni bért, ha lecsapott rájuk a kegyetlen korbács, ha lopva kitörölték szemükből a könnyet, a verítéket és a vért. * * * Ez mindnyájuk közös családfája és kinek is fájna az ő sebiik, hiszen nekik már csak ez maradt. . . Mindenük másé! — Hurcolják a vasat, a csengő bilincset és tikkadt énjük tompa vágyait. Egyikük korty vizet áhít, a másik csak száraz kenyeret. A Harmadik? Tálán, hogy a földön dögleni hagyják, és falják tel inkább a keselyük és hangyák... De nem hagyják! Vonul a koszos, tetves szolgasereg, és: „Ugye a szolgák nem emberek?" Szisszen a korbács, durva hang osattan: „Gyorsabban kutyák!..]/' „Még ... még gyorsabban!" Már álig járnak az ösztövér lábak, már nem is fájnak ... * * * Kongó kripták sápadt, koszos férgei, szemétdombok rongyos rémei vonulnak vasba, bilincsbe vetve, átkozódva, sírva, énekelve... Fordítatta Nagy László 19