A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-08 / 23. szám

Falvaink szocialista átalakulásáért (Jegyzetek a CSKP közeledő XI. kongreszszusa alkalmából) Legutóbbi számunkban Karol Bacílek elvtárs beszámolója alapján körvonalaztuk azokat a kulturális és ideológiai problémákat, melyeket az SZLKP kongresszusa megtárgyalt. A kongresszuson elfogadott határozat körültekintő részletességgel szabta meg, hol és hogyan kell a hibákat megszüntetni, milyen irányban kell haladnunk, hogy az SZLKP vezetése alatt valóban hatékonyan és gyorsan fejezzük be szocialista országépítésünket, s becsülettel teljesítsük azokat a colokat, melyek a küszöbön levő XI. pártkongresszus tanácskozásainak előterében állanak. E feladatok sorában alapvetően fontos mezőgazdasági szövetkezeti nagytermelésünk további erőteljes fejlesztése. A szocialista termelési viszonyokkal kapcsolatban csak akkor beszélhetünk teljes győzelemről, ha falvaink zöme már szövetkezeti nagvtermelést folytat. Mezőgazdasági termelésünket olyan fokra kell emelnünk, hogy e .ekirtt'.tben túlszárnyaljuk a legfejlettebb tőkés államokat. S e vonatkozásban bizony mé' van mit behoznunk. Szlovákiában kiváltképpen sok a tennivaló, amennyiben ma még mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés tekintetében elmarad az 1 hektárra eső országos átlag möoött. Viszont fél igazságot mondanánk, ha csak a szocialista szövetkezeti mozqalom további fej'esztésének szükségéről s a korszerű technikáról szólnánk. Elvégre a szövetkezet, mint feltétlenül szükséges forma és társulási alap csak akkor bontakoztathatja ki nagyszerű lehetőségeit, ha tagjai mint volt kisgazdák gondolkodásmódjukban, szemléletükben, magatartásukban új, szocialista érzületű emberekké formálódnak: ha mindjobban megszabadulnak a magángazdálkodóra gyakran oly jellemző k csinyes személyi érdekektől, vagyis felismerik, hogy csak az lehet az egyénre nézve igazán hasznos, ami a társadalom javát is szolgálja. Határozottan helyteleníteni kell tehát az olyan szövetkezeti tagok magatartását, akik túlméretezett háztáji gazdaságra és ehhez még a jogosnál nagyobb számú jószágra tartanak igényt. Épp olyan káros jelenség az is, ha a szövetkezet vezetősége „bőkezűen" szabja tmeg a munkaegységre eső természetbeni járandóságot, vagy nem gondoskodik az oszthatatlan alapoknak az alapszabályokban előírt feltöltéséről. Ugyancsak helytelen, h/a a szövetkezet alapvető feladata, tehát a növénytermesztés, a gabonatermelés és állattenyésztés rovására, mellékágazati termelésre fordít túlzottan nagy figyelmet. Az ilyen káros jelenségek csak lassítják népgazdaságunk fejlődését, s így szövetkezeteink felvirágzását is. Ezért a falusi pártszervezetek minden tagjának, minden öntudatos szövetkezeti dolgozónak oda kell hatnia, hogy a még maradi gondolkodású szövetkezeti tagok is felismerjék a szocialista társulás mély eszmeiségét, az EFSZ alapszabályai tiszteletben tartásának szükségét. Ebben a munkában természetesen hathatósan közre kell működniük a nemzeti bizottságoknak s a szövetkezetek felett védnökséget vállaló szakszervezeti tagoknak is. Nem szabad megfeledkezni azokról a gyári munkásokról sem, akik odahaza is gazdálkodnak. Ezek gondolkodásmodját is át kell form'.lni, hogy a -zövetkezeti mozgalom politikai támaszaivá váljanak. Csak e szívós nevelő mutnka elvégzése biztosíthatja szocia'ista szövetkezeti nagytermelésünk gyors fejlődését, s így népgazdaságunk hatékony fellendítésének elősegítését. Ezt várja tőlünk a CSKP XI. kongresszusa. —SZIRT— Libanon szabadságharca A legutóbbi hetekben úgyszólván napirenden jelentek meg tudósítások a forrongó Libanonról. A népi elégedetlenség egyik közvetlen oka az, hogy Samun köztársasági elnök, mint az imperialisták hűséges csatlósa továbbra is nyeregben szeretne ülni, s ezért a közeledő júliusi parlamenti választásokra váló tekintettel módosítani kívánja az alkotmányt. Pozíciója azonban annyira leromlott, hogy állítólag már biztonságba helyezte külföldön értékeit és számot vet dicstelen távozásával is. Libanon szabadságszerető népe már régóta lázadozik a kormány politikája ellen, amely az országot amerikai és angol monopóliumok bilincseibe verte. Irakon és Jordánián kívül Libanon az egyetlen arab állam, amely annak idején elfogadta a hírhedt Eisenhower-doktrínát. A gazdasági segély reményében vállalta a nemzeti függetlenségének feladását, vállalta, hogy alkalmazkodik a nyugati nagyhatalmak, elsősorban az USA katonai és egyéb követelményeihez. A libanoni nép mélységes felháborodással utasította el magától a nemzeti kiszolgáltatottság megalázó gondolatát, mely szembefordította Libanont az arab népek többségével. A nemzeti érzületű Masib Metni laptulajdonos meggyilkolása forrpontra hevítette a libanoni néptömegek keserűséget, amelyek az ország több nagy városában, Bejrutban, Saidaban, Tripolisban nagyarányú tüntetéseket rendeztek. E megmozdulások során a kormány fegyveres erői és a lakosság között véres összeütközések voltak. A harcok azóta sem csitulták el teljesen, s a kormány egyre kevésbé ura a helyzetnek. Minden reménységét az USA kormányába veti, melynek oszlopos tagja, Dulles külügyi államtitkár sietve kijelentette, hogy a libanoni kormány kérésére, az Egyesült Államok hajlandó katonai egységeket vezényelfii Libanonba. A hírek szerint az USA libanoni csatlósainak megmentésére már fegyverszállítmányokat is küldött, sőt nyílt beavatkozásra készül. Mindezt azzal az ürüggyel teszi, hogy a libanoni nép felkelését állítólaq az Egyesült Arab Köztársaság sugalmazza. Erre a hamis érvre váló hivatkozással igyekszik az USA Libanon ügyét a Biztonsági Tanács elé vinni, ahol azonban a ''banoni bérencek annál kevésbé érik el céljukat, mert a békeövezet oly hatalmas tagállama is mint India elismeri, hogy Libanonban a nyugati nagyhatalmak élén az USA keveri a kártyákat... A mindössze 1 millió 300 ezer lakost számláló Libanon népének szabadságharcát, nemzeti felszabadítási küzdelmét rokonszenvvel kíséri a világ egész haladó közvéleménye; mindenekelőtt a béketábor, melynek vezetője a hatalmas Szovjetunió nyomatékosan figyelmeztette a Nyugat felelős kormányköreit azokra a veszélyekre, melyeket libanoni erőszakos beavatkozás maga után vonhat. —SZÍRT— 14 Franciaország válsága Franciaország mély bel- és külpolitikai válsága oly szakaszba lépett, amikor gyorsan szürkülnek el a hétköznapok eseményei, s teljesen kiszámíthatatlanul alakulnak ká a drámai fordulatok. Annyi azonban biztos, hogy a francia demokrácia erőire igen nehéz és kemény harcok várnak. De Gaulle ugyan ígéretet tett a demokrácia tiszteletben tartására, de a fenyegető katonai diktatúra és a fasisztikus jellegű intézkedések mellett Jikarcnyit sem érnek az ilyen taktikai ígéretek. Éppoly keveset jelent az is, hogy De Gaulle „csak" hat hónapra kért teljhatalmat, és csupán erre az időre „szabadságolja" a parlamentet. Annál fontosabb azonban, hogy célkitűzéseit konkréten nem körvonalazta. Mindenesetre annyit bejelentett, hogy ailkotmányreformot készít elő, s azt népszavazásra bocsátja. Jellemző, hogy mindössze tíz percet szánt „programja" ismertetésére. azután katonásan sarkonfordult s otthagyta a parlamentet, uni példátlanul állő eset a miniszterelnöki beiktatásnál világosan mutatja, miit tart a népképviseleti intézményről . .. Miközben a parlament tanácskozott, Párizs dolgozói „Le De Gaulle-lal" és „A fasizmus nem győzhet" jelszavakkal tüntetéseket rendeztek, s bár a rendőrség szembeszállt a tüntetőkkel és visszaszorította őket, a tüntetések a mellékutcákban folytatódtak. Páris népe tudatában van annak, hogy De Gaulle' csak a pártütő fasiszta tábornokok haderejére, a szociáldemokrácia árulóira és a népfrontot mindennél jobban gyűlölő ultrakolonista jobboldali politikusokra támaszkodva ragadhatta magához a hatalmat. Tudja ezt Franciaország hatalmas haladőszellemü közvéleménye is. Tagadhatatlan, hogy a fasiszta propaganda, a nacionalista szenvedélyek forrpontra hevítése, a De Gaulle személye körül szőtt legenda nem kevés — egyébként jószándékű — francia kisembert tévesztett meg, akinek De Gaulle „szilárd alapon nyugvó kormányzatot" ígér. A jobboldali reakció propagandája sok emberrel elhitette, hogy Algéria önrendelkezési jogának érvényesítése súlyos csapást mérne Franciaországra. De mindez még nem ültethette volna De Gaulle-t nyeregbe, ha Guy MoMet jobboldali szocialista vezér nem követte volna el gyalázatos árulását. Ma még nehéz előre látni, mi minden bonyodalom várható az öntelt és a tömegeket semmibevevő De Gaulle uralmától, aki feltűnően kevésbeszédű és mint Algériára vonatkozóan nondotta, inkább a tettek, mint a szavak barátja. " Szirt