A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-08 / 23. szám

DOBOS LÁSZLÓ: EN, FEKE JÁNOS Egyetlen foglalkozása volt: kecskét legeltetett. Reggel az árokpartra, este az árokpartról haza. Beszélni keveset beszélt. Ha köszöntek is neki, csendben, alig hallhatóan viszonczta. Akik ismerték, azt tartották róla, hogy együgyű. Ingerkedtek vele vagy megmosolyogták. „Nem bántok én senkit, nem nyúlok senkiéhez. Miért bántanak engem ... Bolond vagyok én? Azért, mert nem beszélek... Hát mit mondjak nekik? Elég, ha köszönök, jobb is igy, ahogy van. Jó így nekem az árokparton, ez legalább senkié." Ezt a magábaroskadt gondolkodást, csak a kecske zavarta meg, ha rántott egyet láncottartó kezén. Kevés jutott a napfényből Feke János lelkébe. Olyan volt, mint a kopár legelő bogáncsa, esőáztatta, szélfútta. Inkább félreállt, meghúzta magát, lefelé nézett, nem az emberek szemébe. így folyt ez hosszú éveken át. Szekerek zörögtek mellette, siető lábak verték az út porát, tavasz készült, nyár költözött. Múlt, múlt az idő. Feke János életében negyven esztendős koráig alig mozdult valami. Aztán egy reggelen — negyvenkettő tavaszán történt — megállt mellette Pásztor Erzsi: — Hát hogy tartja magát az iparosok tehene, János? — Ha jó a teríték, megjárja. Hallgattak. Erzsi cipőjével az út porát turkálta, az ember szótlanul maga elé nézett. — Maga merre próbál szerencsét — törte meg a csendet János, egy fűszálat harapdálva. — Ungvárra járok, dógozok. Mosogatok, cselédkedek. Közben két idősebb asszony ért hozzájuk: — Gyere Erzsi, mert a vonat nem vár — szólt az egyik, nem is köszönt, csak úgy a sarkukba lépett és ment. Görbült dereka, s a hátára vetett batyu egyre távolodott, kisebb lett, míg lassan elnyelte az országút. Feke János aztán ottmaradt egyedül s hallgatta, hogy kecskéje szaggatja, tépi az árokparti füvet. Jól esett Erzsi néhány szava, „Ha mindenki így beszélne velem, ha szólnának, ne csak mindig a lábukat törülnék belém, jó vóna ... igen jó vóna." Feke János lelkében e röpke beszélgetés óta parazsat rakott egy névnélküli érzés, aminek nem tudta eredőjét, igaz, hogy nem is nagyon törte rajta a fejét, de izgatta, valami feszengett benne. Pásztor Erzsi hétfőn ment, szombaton jött. János eddig az évek múlását észre sem vette. most számon tartotta a hetet is. Életében először történt, hogy figyelte az időt. Pénteken, úgy dél felé, lassan udvara nőtt a napnak. János észre sem vette, hogy szürke, sötétedő felhők lepték el a mennyboitot. Esni kezdett. Egy ideig kalapja alól méricskélte az eget, aztán kezébe fogta a kecske láncát és elindult haza. A házmegetti fészerbe lökött egy maroknyi száraz füvet a kecske elé. és betaszította a konyha ajtaját. Matatni kezdett a lédafiában, mintha keresne valamit, majd kikönyökölt az ablakba és nézte az esőt. „Hm. nagy cseppekben esik. bunvborékot ver. hosszas lesz." — Az esö zuhogása összefolyt előtte, s mint távoli morajlás megülte a házat. Nem mozdult az ablaktól, nézte, hogy az üvegre verődő esőcseppek, utat hagyva maguk után, egvre gyorsabban gördülnek az ablak rámájára, onnan meg a kopott párkányra. A suhogó csend ebben a pillanatban olyan volt, mint a-pusztai tüzet élesztgető szél: bent, mélyen, ahová eddig nem látott ser'- megmozdult a gondolat. Nem volt ennek se formája, se neve, csak jött úgy magától, hívatlanul és mégis követelőzöen. „Kár, legalább hónap estig várhatott vőn még". — A csendre csend következett, nem felelt senki és semmi, csak az esö verte az ablakot tompán, e<>"hsngúan. Az üveget b "ita a csendesen lélegző ember forró lehelete. „Hátha kitisztul még addig, ha hirtelen jött, gyorsan megy" — próbálta magát vigasztalni. És ekkor feltűnt képzeletében Erzsi távolo'1

' alakja, kacsázó menése, billegő dereka, a sure hátul összekötött korca és bakancsot emelgető lába. Hirtelen nem is tudta, hogy vastao vagy vékony, kövér vagy sovénv. —ak azt látta, hogy a hátramaradó láb megfeszül, majd előrelendül és mögötte •"<ncokba csapódik a szoknya. „Csak állna el ez a mocsok esö ... Ha nem, bünt teszek vele " — s egy pillanatra megrémült a gondolattól; de utána mégiscsak kiment a fészerbe, fogta a fejszét és kitette z csorgó alá, éllel az ég felé. „El akarod rontani az örömöm? Elátkozlak, elvitetlek az ördöggel" — dünnyögte maga elé, miközben félve kulcsra fordította maga mögött az ajtót. „Erzsi hónap gyön szombaton látni akartam, meg akarom is" — és nem tudott megválni ettől a feszengéstől. Komótosan meggyújtotta a lámpát, de osak nem volt nyugta, egyszer lehúzta a kanócot, mert füstölt, másszor meg nem volt elég világos. Kinyitotta a masina ajtaját, piszkálgatott egy ideig a hamuban, majd dühösen becsapta, ahogy széket rántott maga alá, derekát odaverte az asztal sarkához. Elfutotta a méreg ... Már rúgni akart egyet hirtelen támadt indulatában a kódus asztalba, mikor megdördült az ég és a bűntudat belefojtotta a szót. Eltört, megszakadt a gondolat szála. Egyszerre félni kezdett, topogott, forgolódott, hirtelen, tanácstalanul elfújta a lámpát, leült az ágy szélére és vetkőzni kezdett... Lefeküdt. Kezét lába közé szorította, s pislogva meredt a sötétbe. Érezte, hogy remeg. Egyre erősebben markolta térdeit, zsibongott, -tüzelt minden része. Elernyedt. Szombaton egész nap ömlött az esö, csak vasárnap estére csendesedett egy kicsit, hétfőn reggel már csak szemerkélt ugyan, de minden csupa víz volt. A közel háromnapos esőtől az árok is megtelt vízzel. Alig hajnalodott, Feke János már elindult az árokpartra. „Hetfű van, mennek az állomásra. Hátha kipótolhatom, amivel meglopott az idő. Ha mást nem, legalább megvárom, míg elmennek a vonathoz, hej, hej, Erzsi, nem tudom miért nem hagysz te nekem békét! Az a lomha lábad, meg az a hátul fodrozódó szoknyád, mindig itt ugrál a szemem előtt . .. Mit csináljak vele, ha bánt a járásed, haj, belém bújt az ördög, megver az isten a szegénységemért." A kecske már az útszéli füvet tépte, de ö maga folyton az utat kutatta, nem hallott semmit, csak azt érezte, hogy turkál benne az izgalom, s hogy a feje nehéz, szinte nyomja a vállát. Az asszonyok jöttek, de sietve el is mentek a szemerkélő esőben nem akaródzott csipkelődni. Köszöntek, Erzsi csak annyit mondott: — Korán felkőtt, János — és vágta tovább a sarat, nem marad"-tott, menni kellett. Feke János eseménytelen élete megbolydult, Nem volt nyugta semmitől, nem találta helyét. Ha leült is, csak nézegetett maga köré; kis idő múlva felállt, nekidőlt a Kilométerkőnek, de ez se volt jó: húzta, vonszolta magi után a kecskét. „Az esö az oka, ez az átkos égicsatorna. Még az örömöt is irigyli tőlem ... F' on el a szél minden felhőt, sose lássak egyet sem . .. Hulljon a Tiszába ... Akadjon fel a hegyen, hogy sose lássa ezt a poros országutat" — se vége, se hossza nem volt Feke János háborgásának. Fojtogatta a tehetetlenség, majd mozdulatlanná merevítette a hallgatást, a következő pillanatban pedig azt hitte, hogy szétveti a benne felgyűlt mérhetetlen düh. Másnap az ugari dűlő két oldalán kígyózó akácbokrok alá ment kecskéjével. Itt az arrajáró szekerek nagy port vertek. Egész nap csak köpködött, meg törülgette a szemét. Szerdán már jókor reggel nyakába vette a határt, nem tudta maga sem, hol volna jó megtelepedni, csak ment, mig elfáradva leült a köbányaúti erdő szélén. Délig még csak múlt valahogy az idö, de délután már hűvösnek érezte a nagy fák árnyékát. Addig járt egyik fától a másikig, keresve a napos, meleg helyeket, mig az egyik fában kecskedarázs fészekre bukkant. Kezébe vett egy botot, és hogy az idö könnyebben múljon, elkezdte a fészket piszkálni. Ügy látszik, ingerültségét akarta csillapítani, de mihamar rajtavesztett, mert egy fürtnyi darázs mérges dongással elindult a bot irányába. Szaladja kellett. Hadonászott ugyan a bottal, de a bocczúra szomjas, sárgahasú darazsak egyre közelebb kerültek kopaszodó fejét takaró kalap jé-oz. Már a földeken szaladt, mikor lába az egyik barázdában megroggyant és elvágódott. Kalapja néhány méterre odébb kanyarodott a földre. Egy pi!lar-tig várt, s mikor már nem hallotta a döngést, elindult a kecskét megkeresni, messze elkerülve a darazsak tanyáját. Csak késő este ért haza. Másnap, a töltés alatt legeltetett, itt meg a hőség kínozta. Nem volt egyetlen fa sem, ami hűst adott volna. Időnként megállt, figyelte a nap állását, mérve, számítgatva az órák múlását. Nehezen nyúlt estébe az árnyék. Eljött a szombat. Már hajnaltól ez dobolt a fülébe, jön a vonat, hozza Erzsit. Egyik percben örült neki, egy kis idő múlva meg elszomorodott: „Hát igen, jön, meg elmegy. Ha megáll, megáll és ha még egy szót seim szól? Én nem mondhatom, hogy álljon meg." Valahogy várta is ezt a délutánt, meg félt is tőle. „Igen, jön és megy és aztán nem marad más mellettem, mint ez a dög kecske, meg a háromlábú masina, ami még nyáron is füstöl." A kecske oldalra fordította a fejét, mintha a napba nézne, aztán pislogva nézelt vele szemközt. „No te kecske, mit csinálnál, ha ember lennél?" Figyelte az állatot, az meg csak megrázta szakállát és ismét tépni kezdte a füvet. „Azt mondják hogy bolond vagyok, de piost nem leszek az. Megmutatom ... a kevésért nem adom oda a sokat... az este hosszabb, mint az árokparti beszélgetés .. . elmegyek hozzá . .. legalább benézek az ablakon" — 12