A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-08 / 23. szám

A tisztán zengő besze'd Anyelv fegyver. Ügyesen forgatni ezt a fegyvert az osztálynélküli társadalom felépítéséért és a béke megvédéséért folytatott harcunkban mindnyájunk erköicsi kötelessége. A nyelv tanulmányozása és lehetőségeinek kihasználása tehát számunkra politikai feladat, mint ahogy a nyelv tanítása, a nyelvi készség tudatosítása mindig as politikai kérdés volt. Emlékezzünk csak Démoszthenészre. A szónoklat története rajonqva szól erről a férfiúról, ki dadogó ifjúból az ékesszólás mesterévé küzdötte fel magát. Igazságérzete adott neki erőt, hogy éles kavicsokkal nyelve alatt, túlharsogva a tenger morajlását, készüljön fel a harcra. S birtokba vette „a mindent lenyűgöző szó" hatalmát. Beszédének erejével harmincéves háborút folytatott két hatalmas hódító, Makedóniai Fülöp és fia, Nagy Sándor ellen. Ma, a kapitalizmus hanyatlásának és a szocializmus építésének korában a munkások és a dolgozó' parasztok — akik előtt a múltban a(z anyanyelv tanulmányozása el volt zárva — egyré jobban szükségét érzik a nyelv tudatos birtokbavételének. Ezt a segítséget megadni a felnőtt dolgozóknak — a sajtó és a nyelv kérdéseivel foglalkozó tanítók elsőrendű politikai feladata. A tiszta színpadi beszédről olvashattunk már az A Hétben Eőry M. Emil tollából, aki azonban csak a beszédhibákkal: a hadarással, a dadogással és a pöszeséggel foglalkozott. Mi most nem a beszédhibákra, hanem a központi beszédünkben egyre bántóbban elterjedő rossz kiejtésre szeretnénk felhívni a figyelmet. Kétségtelen, hogy a rossz kiejtés csak kísérő tünet, mégpedig az általános nyelvromlásnak kísérő tünete. Ezért sokan azt is mondhatják, hogy „kár a gőzért", nem vethetünk gátat kiejtésünk romlása elé addig, imíg tökéletesen nem beszéljük anyanyelvünket. Beszédünk romlasa ellen már sokan emeltek szót. Az írott nyelv védelmében sikeresen hadakozott az A Hét Édes anyanyelvünk .rovata is. Tekintve, hogy a sajtóban lépten-nyomon találkozunk szembántó helyesírási hibákkal, magyartalanságokkal, szükséges lenne folytatni ezt a harcot. Bátó pl. mikor Komáromban öklömnyi betűkkel hirdeti a plakát: Védőojjtás (védőoltás helyett). Vagy az autóbuszban a következő kétcmtis, kövéren nyomtatott szöveg figyelmezteti az utasokat: „Az utasnak az utazás megkezdésekor a beutazni szándékolt útvonalnak megfelelő árú menetjeggyel kell ellátva lennie." A „Dohányozni tilos" szerű felírások sem hatnak gercmanizmusként, mert sokak részére csak az efféle „mutter a gangon strimflit stoppol" mondatok az idegenszerűek. \yí indezen hibák ellenére is meg kell 1 állapítani, hogy az utóbbi évek nyelvművelő mozgaiima értékes munkát végzett az írott szó területén. Van azonban a nyelvnek, betűnek le nem írható, csak fül'el hallható része. „A beszédet kísérő érzelmeket, a kifejezendő gondolat árnyalatait, amit az írás nem tüntethet fel, a hang magasságának változásával fejezzük ki" — tanítja Balassa József A magyar nyelv könyvé-ben. És Kodály Zoltán mintha közvetlenül folytatná a gondolatot és meghatározást: „Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata. a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják haimisan." Részünkre természetes, ha idegen nyelvet tanulunk, hogv megtanuljuk az illető nyelv hangja nak kiejtését. Pl. a kezdő tanuló számára a német szavakat magyar írásjelekkel í-juk át. S ahol magyar betűkkel a kiejtést pontosan megjelölni nem lehet, ott különleges jeleket használunk. Ha módunkban van, a helyes kiejtést hanglemezekkel is tanítjuk. Ez így van rendjén. A hiba csak az, hogy manapság egyre sűrűbben hallani a magyar beszédben — anyanyelvünkben — egy-egy betűnek más nyelvből kölcsönvett hangértékét. De nemcsak hangot veszünk át, hanem idegen zeneiséget (más nyelv ritmusát, dallamvonalát, eröfok és hangmagasság váltakozását) keverünk magyar beszédünkbe. A május 9-i ünnepségek szónoka két nyelven beszélt, szlovákul és magyarul. Az anyanyelve magyar, és azt szlovák bestédében is meg lehetett érezni, ugyanis különös .magyar" ízt kevert szlovák beszédébe. A mellettem ülő szlovák kartárs ezért azonban nem neheztelt rá, sőt érdeklődéssel hallgatta, mert tudta, hogy egy magyar embei beszél szlovákul. Tehát nem sértette ez kartársunknak — aki a szlovák nyelv tanára — kényes nyelvérzékét. Ellenben, amikor a szónok csúnya kiejtéssel, anyanyelvén beszélt, neheztelően csóválta fejét. Meg is jegyezte: „Az anyanyelvét beszélje mindenki minden idegen mellékíz nélkül." A hibás kiejtésnek az oka a fogyatékos nyelvtudás. Ha idegen nyelvről van szó, természetesnek vesszük, hogy a fogyatékos kiejtés c?sk féltudás. Miért nem természetes ez a magyarnál? A magyar kiejtést is tanulni kell, még a született magyarnak is. Ha nem csiszolja, újítja folytonosan, berozsdásodik. Mert minden kultúra — tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könngü. A magyar nyelv zenéjét egyre többen fújják hamisan, egyszerűen azért, mert ezt a muzsikát nem ismerik. Ezen a téren messze lemaradtunk pl. az oroszoktól, ahol már a XIX. században Dargominszikáj és Musszorgszkij foglalkozott a kiejtés és a beszédben fogant dallamosság kérdéseivel. E téren e legmeszszebbre azonban a franciák jutottak. Jean Baptist Lully, a francia operairodalom megalapozója, gondosan kottázta a francia tragédia színpadi beszédét. Racine-színészek és színésznők, mint Champmeslé kisasszony, kottából tanulták tragikus szerepeiket, és Voltaire még évtizedek múlva is sóhajtva idézte ezt a dallammal átitatott színpadi kultúrát. A francia klasszikus tragédia nagy képviselői dallamosan tudtak recitálni egy-egy Conneille-szerepet. A német nyelv nem oly „fennen kántáló", (mint a francia. Köhler és Merkel mégis terjede'mes könyvekben tártál: fel a hanglejtés törvényeit. Sőt Jespersen Ottó, dán nyelvtudó«-, fonetikus, már a beszéd dúr-és mollhangnemét is megállapítani véli, mások pedig villamos készülékkel mérik s grafikonnal rajzolják fel a hang legkisebb rezdülését, is. Mi, szlovákiai magyarok két nyelven beszélő emberek vagyunk. A szlovák nyelv ismerete mindnyájunk részére nagyon fontos, és minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy minél tökéletesebben. beszéljük. De használjuk fel szlovák nyelvtudásunkat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk is nyerjen. A szlovák nyelv tanítá.ánál és tanulásánál különösen fontos a "magyarral való összehasonlítás, mert pl. egyes nyelvtani kategóriák sokszer ugyanazok, s így felhasználhatjuk a már meg'évő ismereteinket. Fontos azonban rámutatná a két nyelv szerkezetében és kiejtésében mutatkozó nagy eltérésekre, a hangsúly és a hanglejtés különbözőségeire. Telhát a tudatos szlovák nyelvismerettel párhuzamosan tanuljuk újra a magyart. (Pl. milyen egyszerű megjegyezni, hogy míg a magyarban az intézménynevek minden tagját nagy kezdőbetűvel írjuk: Nemzeti Színház, addig a szlovák csak az első tag kezdőbetűiét írja naggyal: Národné divadlo.) Régi igazság, hogy anyanyelvét is jobban tudja, aki még egy nyelvet tud. A magyar nyelv zeneiséqe helyesen képzett magánhangzókon nyugszik: Egyszer s mindenkorra szakítsunk a felületes hangképzéssel, s nagy gonddal formál luk ki a hangzókat. Senki sem beszélhet szépen, összeszorított fogakkal! Ez is szerves része a nyelvhelyességnek. Beszéljenek erről is a jövőben ny.lvészeink! „Felemás beszéd felemás lélek jele. Hozzuk rendbe előbb a beszéd, a kiejtés alapját. Akkor szinte magától megjavul kiejtésünk ... Többé-kevésbé mindnyájan hibázunk a beszédben ... Intsük, tanítsuk egymást szeretettel, félretéve egyéni hiúságot, vélt jobban tudást, semmi egyebet nem tartva j/em előtt, mint a magyar beszédkultúra ideálját" — tanít minket Kodál" Zoltán. Legyenek úttörők ezen a téren hivatásos és műkedvelő színészeink, tanítóink. MÖZS1 FERENC ÉLÉNK, DIVATOS meleg színek a gyönyörű plexit-tokban kapható ROSANA ajakrúzs színei. Kérje illat szert árakban és drogériákban. 10