A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-01 / 22. szám

MÁCS JÓZSEF 8. folytatás Könnyesen fúl pillantása a táncotokba, kíváncsiak falába. Es sír a lelke, minden sír benne: parasztéletének tragédiája, házaséletének értelmetlensége, hosszú és kemény esztendők raboskodása. Nézi a bakteri, nézi az özvegyet és csavarja, markolja a szívét haszontalan útja. A titoktartás kikövetelését hagyni lehet, a bosszú feladásáról sem szőhet színes ábrándokat. A táncoló pár ropja a csárdást. Lépegetnek a Szépe László szívén. Ugrálnak, bolondoznak a szívén, s ő erejefogyottan zuhan a megásott verem fenekére, mint idegbeteg lámpaoltáskor a sötétben — ahonnan nincs szabadulás. Menni, iramodni kellene innen, de ólom a lába, mint a játszmavesztetté, aki mindenét az utolsó tétre tette fel. Leejti a fejét, s közben nő benne, erősödik benne tegnapi énje. Nem szabadul, nem futamodik. A minden mindegy érzése rázza sűrű fekete haját, ahogyan a szél a fa koronáját, s így megöregedetten, játszmavesztetten kínlódik a bandához, a vonóra csapja tenyerét. — A kozáktáncot húzzad! A cigányok' belekapnak a melódiába, jiajdul a hegedű, és Szépe László, a hirtelen megöregedett vándor, elsepri magától a táncolókat. Tenyerét összeveri, ujjait pottogtatja, a nyelvével is csettintget. Aztán lekuporog öregesen és dobálja ki fara alól a sarkát, s a lassú tempójú mozdulatok hatására-e, mire, szivárog szeméből a könnye. Az asszonyok belesápadnak a meglepetésbe. Szépe László táncol és egyedül! Valóban különös és elgondolkoztató, hogy az öreg magában dobogja a kozáktánc forró ritmusát, de honnan tudnák a kíváncsiak hogy ez a könnyes lekuporodás és sarkainak kínos kivetegetése — búcsú az élettől, holdvilágos éjszakáktól, férjükhöz hűtlen asszonyoktól. Á zene fordulására felemelkedik az ember é: komolyan, méltóságteljesen pillant szét maga körül. A térde rugózik még és a szeme akadozik a Végh Miskáéba. lángoló arcába. A bakter az özveqyre sunyít, az lebioygyeszti a száját fitymálón, mintha mondaná : — Vén szamár! Mert az özvegyek hamar fe'e.itenek. különösen olyankor, ha az előbbi szerelő, történetesen Szépe László házasságot .iem ígérhető férfi. Végh Miskának meg éppen annnyi kell, hogy az özvegyasszony szájrándulásából olvashasson. Pattan a cigányokhoz, mint a szikra és keményen csendesít. — Ácsi... elég! Szépe László megtántorodik, szembogarát villantja az éjjeliőrre. Farkasszemet néznek. Sokáig néznek farkasszemet. Aztán az öreg kifelé húz a gyűrűből, szorító kerítőből és az ajtóból dörgi vissza: — Gyere 3d, ha mersz! A bakter int a cigányoknak, zendítsenek rá, mert ha nem intene, a lányok szaladnának édesanyjukhoz, mint sas közeledtére a csibék a kotlós szárnyai a!á és vonulnának el a mulatsáq színhelyéről. Vége lenne a bálnak! Azután ugrik ki az ajtón, asszonyok jajveszékeléséből, az özvegy sikolyából szakítja, tépi ki a testét, hogy kint az éjszaka ege alatt hörögve mankolhassa a torkát Szépe Lászlónak, ha a Botos gyerek még nem volt neki elég. Eszeveszett elszántságából azonban felenged hamar, mert honnan. Ivón nan nem került elő, a folyosó mennyezetet tartó oszlopához vetve a vállát ot. a vő, Bagai s ez csendesíti, zabolázza indulatait. Nem üt, bár ujjai veszedelmesen rándulnak görcsökbe, de nem fonódnak a gazda nyakára. Rekedten kérdi: — Mit akar? — Én semmit. Csak mért törsz az életemre ? Lefojtott hangjukban ágaskodnak az indulatok, hogv mint puskaporos töltények egyszerre robbanjanak. Mintha messziről futotta'' volna, kapkodón, sötéten, pihegve beszélnek. A bakter van soror. — És maga mért tört az enyémre? — Én tégedet nem bántottalak. — Nem? — Nem. — Már akkor bántott, amikor a virradat Lángos Teritől kivetette. — Szereted? — Az életembe gázolt! — Nem tudtam, hogy szereted. — Tudhatta vóna. Szépe László reszket, cserepesedik az ajka, forrósodik a halántéka, amint tudakolja. — Igazán megbosszulod? — Eszemben sincs. — Hagyod a kenyeremet! — Azt nem. Azt odaadja. Az kell az éjszakára meg a mulatságra. A kenyér jó, nem rossz dolog. Szajkózza, bugyborékolja ittqsan a kenyeret és kacagni kezd bántón, hogy cseng hangjától az éjszaka. Szépe Lászlónak a harsogó, megsemmisítő nevetés fejébe löki a vért. Ütni. vágni, szúrni szeretné a baktert, ez talán lehúzná agysejtjeiből a vért, de nem mer támadni, Miska tanácstag. A földre köp és elfordul az éjjeliőrtől. Ekkor pillantja meg a vejét, aki kereket old, mondaná otthon, amit a folyosón fogott fel, készíteni az öregnek a kínpadot. A bakter szavai zakatolnak a Szépe László fejében, mint mozdony kereke a síneken. A tavalyi hajsza emléke kísérti, vadítja, hogy koponyacsontja majd szétpattan. A kertek aló! közelíti meg a portát, harmatos réten fürdik puihul a csizmája. Senki kísérőié, csak a hold és a saját árnyéka. Hosszú áz út így kerülővel is, mert a falu délnek nyújtózik, mégis gyorsan közeledik ez a zakatolás, szemefehérjén vérereket vonó őrületes lüktetés hajszolja; és háborgó, fenyegető lelke, amely kiáltja: — Várjál, Végh Miska, majd hétfőn te következel! Kimerülten, verejtékszaptól bódultan dől be a hombárba, féltenivalójához, a kenyeréhez. Lüktet a vére, lüktet a teste, rogyadozik a lába, amint öleli át a kenyerét, a vastag hasú zsákokat. Majd megmerevedik, rémes látomás kísérti, a sötét gabonás egyik sarkából jön a család, tör rá a lánya, veje, bakter s ő a szeméhez kap és ordítja: — Várjatok, ne üssetek, ne bántsatok! Tántorodik az ajtó felé, de már- nem jut el a kilincsig, a fény kialszik szemében, feje a földön koppan. A hangyabolyként felzúduló család a hombárban találja. Felemelik, cipelik a szobába, ágyba fektetik az eszméletlent. Elmarad a kínpadravonás, a szörnyű nagy robbanás, amely szétvetette volna a családot; a szomszédból orvosért szalasztanak. Reggel jön az orvos. A lelet — agyvérzés. Jég kellene, jég lenne jó, de hol van jég őszutón? Hideg borogatást rendel az orvos félóránként és tablettákat ír elő. S az ember javul, eszmél, félrebeszél és szédül. Az eisó látogatókat, asszonyokat, embereket a felháborodás és a rémület vegyes hangjával fogadja. Felemeli a fejét, a kezét és elváltozott hangon parancsol a feleségének. — Eredj, szaladj, csukd bs az ajtót, a kenyeret... Visszahanyatlik a párnára, nyöszörög. S feleségének, százszor megcsalt, meg- , bántott párjának kibuggyan a könnye. Érti az emberét. Sírnak a szomszédok, a látogatók is. Lánya, veje sem maradhatnak a szobában. A tegnapi kiruccanó, holdas éjszakák rabja egész nap rosszul van. Állapota estére még csak rosszabbodik. Később . . . éjféltájt, ha sziporkáznak a csillagok, könynyebbedik a sora, a szemét is rányithatja az ablakra. Csendes a falu, az idő haragja söpri el a fákról a leveleket, az őrjáró szél veri össze az ágat. Az öreg eszméleténél van. Ketten virrasztanak álmatlanul: ő és a hold. Mert felemelkedett már a házak fölé és sugarait csúsztatja be gazdája lábához. Az égi lámpás mint hűséges kutya szelídül a betegágyhoz. Ilyenkor, holdf el jöttével kélt fel vánkosáról, s indult barangoló útjára. Virgonc eb módján elől a hold, nyomában az ember. Most nem mozdul. Szíve sem ver fel hevesen. Délelőtt Zajac is megnézi a beteget, melléje ereszkedik az ágyra, és fogja a csuklóját. Szólogatja: — Lacikám, megömersz-e? A megvénült Szépe felfigyel barátja hangjára, kínosan vonaglik az, arca, keze a Zajac meleg tenyerét keresi, és emlékeiből susorássza: — Emlékszel-e amikor az orvvadász ránklőtt? — Emlékszem. — Hát arra em!ékszel-e, amikor az erdész házába beszöktem, nem vót otthon csak a felesége? — Emlékszem. — Hát a nyárra? Mennyit veszekedtünk. míg felcsaptam szervezőnek. Mentek, indultok, tavasszal... — Jössz tt is velünk! — Én már nem. Én már nem meihclek. Aztán megint rosszabbodik az állapota, félrebeszél. A baktert meg a kenyerét emlegeti- dőlne le az ágyról, Zajacnak kell tartani, majd egészen elcsendesül, kifényesedik a szeme, és pontban harangszókor meghal. VI. Heten-nyolcan ülnek a községházán, Végh Miska középen, a többiek távolabb valamicskét. Hétköznaplósan félrecsapott, szemre eresztett kalapokban, foltos, szagos kabátokban ülnek. Ahogyan a Zajac kérelmére összeszaladtak elfoglatságukból.