A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-11 / 19. szám

Kezdő újságíró koromban törtéint. A szerkesztőségben megbíztak, utazzak el egy községbe és szerkezzek kimerítő tudósítást az ottani sportkör helyzetéről, viszonyairól, jövöbenl kilátásairól. — Csak röviden és tömören — Irányított a főszerkesztő. Ilyen tárgyú megbízatást először kaptam, dehát, gondoltam magamban, ebbe a tevékenységbe még senki nem halt bele, és végtére is eszembe jutott az iskolapadban belémveirt régi latin közmondás: „Sic itur ad astra!" Nem élt ugyan soha bennem a dicsőség utáni sóvárgás, mégis ez az első út kissé lázba hozott. Mondhatnám afféle lámpaláz vett erőt rajtam, amilyent az iskolában érez az ember vtasg álatok előtt, vagy amilyen az először színpadra lépő színészt elfogja. A kitűzött napon és időben tehát útrakeltem, hogy összegyüjtseim a kívánt anyagot). Az állomástól a község még vagy egy óra járásra volt, és mivel akkoriban autóbusz errefelé még nem közlekedett, szép sétaút állt előttem. Mindig nagy barátja voltam a természetben vaílő barangolásnak, de ez alz út, szemérkelő esőben, vendég marasztaló sárban — mindkettő hívatlanul is elkísért egész a községig — inam volt biztató jel kezdetnek. Elindultam hát „per pedes apostolorum", hogy ázott ürgéhez hasonlóan érkezzem a tett színhelyére. Az első élőlényt"!, akit a jószerencse utamba hozott, egy kis pásztortól, aJki nagy ügyhöz méltó buzgalommal terelgetett két mélabús tehenet maiga előtt, érdeklődtem, hol találhatnám meg a sportkör elnökét. Először nagy szemet meresztett rám, mint aki nem jól hall, majd így szólt: — A Forgács Pétert gondolja? Űz efaJrjL — Azt hát — nyugtattam meg. — Most megy hozzá látogatóba? — faggatott hitetlenkedve. — Miért ne mehetnék hozzá, ha vele van dolgom — értetlenkedjem. — Felőlem ugyan mehet. Itt lakik jobbra az első utcában a hatodik házban. Még mindig kissé furcsán nézett rám, az aktatáskás városi emberre, dehát többet nem törődtem vele, elindultam a jelzett irányba, hogy Forgács Péter rejtélyét. megoldjam. Merthogy itt a, sportkör elnöke körül valami nincs rendben, azt kivettem a tehemészlegényke egész viselkedéséből. A delet már elharangozták, mikor rábukkantam a keresett házra. Szombati nap lévén — így okoskodtam magamban — bizonyára hazatért már, vagy rövidesen haza fog térni a munkából. Megálltam a kapu előtt, s ekkor fülemet hangos beszéd, zsivaj, pohárcsörömpölés ütötte meg. Az udvaron és a házban élénk sürgés-forgás uralkodott. Gyermekek futkároztak visítozva, hancúrozva, s időközönként hangos nevetés hallatszott kí a szobából. Nem nehéz kitalálni, hogy itt valamit ünnepelnek, s én nem éppen al legjobbkor akarom a sportkör érdemes elnökét kifaggatni az újság számára írandó tudósítás érdekében. Ezért nézett hát rám a teíienészfiú olyan furcsa tekintettel. Súlyos lelki tépelődések szakadtak rám a kapu előtt. Mit tegyek már most? A főszerkesztőm utasítása ide irányított, dehát persze ő sem tudhatta, hogy é—ári ma, első kiküldetésem naipján, hová és milyen körülmények közé kerülök. Másfelől nem akartam belecsöppenni egy meghitt családi ünnep kellős közepébe, jelenlétemmel megzavarni a felfelé ívelő hangulatot és szürke, köznapi kérdésekkel háborgatni Forgács Pétert. Szentségtörés lett volna ilyen körülmények között rárontani például ezzel a kérdéssel: „Milyen intézkedések történtek az újonnan építendő atlétikai pálya mielőbbi megvalósítása érdekében?" Az újságíróra mJndlq kicsit ferde szemmel néznek, ha noteszével valahol bekopoqtat, és akkor én a gondtalan derű és vidámsáo legszebb perceiben csapjak rá áldozatomra, mint derült égből a villámcsapás? Tovább azonban nem volt időm tépelődni, mert a kapu hirtelen kicsapódott, és egy ünneplőbe öltözött java korabeli asszonyság jelent meg benne. Először tetőtől-talpig végigmért, majd bizalmatlanul megkérdezte: — Kit keres? — Hát.,. hm ... netn is tudom jó helyen járók- e? Meg aztán látom, hogy itt most nem érnek rá .. . Még egyszer szigorúan végigmért, azután Így szólt: — Forgács Péter lakik itt, talán tőle akar valamit? — Igen. igen, éppen őt keresném. — Talán maga 's szerencsét jött kívánni neki? — 'Hát igen... azaz, hogy nem egészen ... de ha mér itt vagyok sok szerencsét kívánok neki. Fogalmam sem vdlt ugyan, mihez keli a sportkör elnökének szerencsét kívánnom, dehát most már belekerültem a kátyúba, visszaút nem volt. Az aszony sem találta a helvét és időt alkalmasnak a sok magyarázkodásra és szépein betuszkolt úgy átázva, sárosan az ürmeplő sokaság közé. Mindjárt láttam, hogy lakodalomba csöppentem. A hosszú, dúsan megterített asztal mellett vagy húsz-hüszonöt ember már javában hozzálátott az ételek és Italok eltüntetéséhez, és az én megjelenésemre ügyet sem vetettek. Az asszony, ákl mint később megtudtam Forgács Péter anyj^ volt, Intett fiának, aiki maga volt a vőlegény és egyszersmind az én keresett sportelnököm. Elém sietett, miközben fürkészöen vizsgált. — Bocsánat — mondtam, a kalaoomról még odakint arcomra folyt esőcseppeket és az izzadságot törülgetve magamról —, úgylátszik rosszkor tévedtem ide .. — Sose bánja — sietett, segítségemre a sportelnök-vőlegény —, ma éppen a legjobbkor jött. — Én ugyanis mint a sportlap tudósítója vagyok it", s tnive' tudom, hogy ön a helybeli egyesület elnöke ... Kissé elkomorult az arca, mintha felhő suhant volna át rajta. De ez csak néhány pillanatig tartott, azután karonfogott és az asztalhoz vezetett. — Szóval újságíró... hm... hát majd beszélgetünk a dologról. Addig is helyezze magát kényelembe és tartson velünk. Ekkor már az apja is odajött. — A fiam, mint látja, ma, tartja az esküvőjét. Ilyen alkalom bizonyára nem mindennap kínálkozik egy újságíró számára. Különösen olyan újságíró számára — gondoltam magamban —, aki elsőizben rándul ki vidékre tudósításért. Az ember elindul a betanult kérdésekkel és végül egy ifjú pár lakodalmán köt ki, ahol a vőlegény a meginterjúvolandó tél. Minek szaporítsam a szót, lassan egész otthonosan kezdtem érezni magam, és úgy vé'ekedtem, a boldog vőlegény-sportelnök klfagpatása még ráér. Egy idő múlva rá akarván terelni a szót ittlétem valódi céljára, megkíséreltem beszélgetés közben felvilágosításokat kicsalni az újdonsült férjtől. Elvégre valamli anyagot mégiils csak kell, hogy hazaszállítsak; mit szólnának, ha első utamról üres kézzel térnék viszsz3. Nézze, kedves barátom — mondta a vőlegény kissé már akadozó nyelvvel —, én elhiszem, hogy maga újságíró, de ezzel most ne törődjön. Egyszer életünkben házasodunk, sportolni aztán is ráérünk. Ir'a meg, hogy Forgács Péter, a község sportkörének elnöke, most 'VI a legnehezebb rajt előtt. Tehát a kísérletem most is kudarcba fulladt.