A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-11 / 19. szám

— Bizony — toldotta meg szomszédom, harcsabajuszú, pirosképű agglegény — teli asztal mellett nem vénül az ember. Nem sok időbe telt, már magam is bif zonytalanságban voltaim küldetésem célja felől. Mindenki dalolt, lehetőleg mindenki más hangnemben, a fiatalabbak meg táncra kerekedtek. — Tehát á pályaépítés ugyebár... — kockáztattam meg utoljára kétségbeesetten. Ekkor döbbentem rá hogy a nap hőse, az én kiszemelt áldozatom, mátkájával együtt, eltűntek. Odakint sötét este borult a világra, lábain alatt pedig, mintha mély örvény nyílt volna meg, s ez elől nem lett volna menekvés. Hétfőn bűnbánó arccal, mardosó lelkiismerettel ballagtam a szerkesztőségbe. Napóleon lehetett ilyen lelkiállapotban, mikor Szent Ilona szigetére száműzték. Már előkészítettem mondókámat, melyben hivatkozom majd az enyhítő körülményekre, mikor a folyosón egyszer csak elémtoppan valaki. — Meg sem istner? Pedig tegnapelőtt voltunk együtt- Remélem, jól szórakozott. Igen, ő volt Biz valóban, Forgács Péter. — Dolgom volt aj városban, gondoltam hát eljövök. Így legalább nem tette meg az utat hiába. Hol beszélgethetünk? így menekült meg az én lakodalomba fulladt, első riportom. STRASSER BÉLA MILAN LAJCIAK: Ajándék Te ajándékot adtál nekem: éltet, egy nyíló hajnalon. Ahol a bátrak tüze terem, hazánkért ott te víttál velem oly lángolón. Maroknyi hamu, feneketlen por — sirvermék, üszkös, tar fenyők. Ezt hagyta ránk a vad, vérengző kor s történelmet, hótisztán lebbenőt. Partizánsipkám volt már, s mohón nyeltem a forradcúom habzó, erjedő kovászát. A németek már-már tort ültek fölöttem, börtönbe, táborba küldtek, lépteim kopók vigyázták. Sohasem láttam olyan reggelt, mint az a szép májusi-volt. Azóta együtt jársz a tömegekkel, új utunk te irányítod. Énvelem okkor te olvastad végig az SZK/b/P történetét oroszul. Te oktattál, hogy értsem a nagyok igéit és taktikáját; vívtunk hűn, konokul. Ki győzött hősmód Februárban, amikor tervünk kereke megrohamozta az időt? Te — szabadság, t\e — parancs, te — viharvert sziklájú bástya, te — osztályunk acélos edzett pártja A gyöngébbek már megszédültek talán, felejtve a múlt éveit. A múlt még itt riaszt, , ormótlan csizmája, lám, halálra sebzi azt, kit lángod nem hevét. Tetőtől talpig tiéd iragyok. A mi életünk ma már a te életed. Tulajdon kezed — véste törvényed szivünkben ragyog: Hódítani az életet, alkotni, tenni! Csikarjuk ki a sorstól végre az örömtelibb, jobb holnapot! Fordította Simkó Tibor Ballada egy algériai lányról Algériában forró a homok. Buggyanó vérrel itatja konok pirosra arcát a rémuralom. óh, barna lányka, DzsamiV Buhired, fáj-e a lőtt seb, s él-e még hited? Hazádnak földjén idegen rabja. — Hát bűnös az, ki népét akarja szabaddá tenni? Börtönöd rácsát zörgeti a szél, szabad hazáról, hós népről mesél. Óh, álom, te édes kór, rabok világa! Meddig lesz álom, meddig lesz még zárva börtönöd ajtaja? Csülagvilágok ködbezárt képe hányszor vetődik rácsod elébe, míg a néped végre megéli diadalát? Mikor dönti porba börtönöd falát, s a rabszolgaságot? óh, barna lányka, DzsamiV Buhired, fáj-e a lőtt seb, s él-e még hited? Hazádnak földjén idegen rabja. — Hát bűnös az, ki népét akarja szabaddá tenni? Könyörgés Dzsamila Buhired nevében: Uram, add, hogy a francia ne kínozzon annyira, ha hozzá vallatni visznek. Hogy üdítő hatalma lenne a posványos, meleg víznek, amit innom adnak. S add: e haragnak perzselő lángja égesse halálra minden ellenségünk. Add, hogy e harcban csak mi, egyedül mi győzzünk! Gyüre Lajos 19