A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-04 / 18. szám

V* f ff i r ag e s o Mikor az elsötétített vetítő teremből kiléptem a napfényben úszó, forgalmas délelőtti utcára, elgondolkodtam ... A képes heti híradó kormánykiildöttségünk diadalmenetét pergette le előttünk Delhitől Rangunig, Phnom Penhtől Dzsakartáig. Az ázsiai országok évszázados gyarmati járom alól felszabadult lakossága minden kínálkozó alkalommal valóságos virágzáport zúdított Siroky kormányelnök elvtársra. Es nem parancsszóra, mert ez meg látszott a sorfalat álló, egyszerű bennszülötek arcán, azok őszinte mosolyán és a virágcsokrokat átnyújtó lánykák természetes mozdulatain. Az ázsiai baráti látogatás utolsó állomása Ceylon szigetének fővárosa, Colombo volt, ahol szinte attól félt az ember hogy Sirokj) elvtárs már-már összeroppan a nyakába akasztott, malomkő nagyságú virágfüzérek terhe üatt. És akkor eszembe jutott, hogy tíz évvel ezelőtt én is ott jártam Colombóban amikor még minden bennszülött köteles volt hétrét görnyedni az angol „védnökök" lesújtó pillantására. Egy ottani szingaléz aggastyán jutott eszembe, aki indegenvezetőnek szegődött hajónk utasaihoz. Midőn egy-egy pagoda vagy különösebb épület története felől érdeklődtem nála, meglepett szófukarsága. Kérdésemre aztán kissé gunyoros hangon megmagyarázta, hogy bizony alaposan meg kell rágnia minden szavát, mielőtt „az angol urakat" tájékoztatná valamiről, mert úgymond rögtön megvan a baj, ha az embernek eljár a szája! Ezen könnyen segíthetünk — gondoltam magamban — és meglobogtattam előtte okmányaimat, amire emberemről leolvadt a hivatalos máz, és csakhamar jóbarátok lettünk. Most már nem kellett faggatni, csak úgy dőlt belőle a szóáradat, a keserű szavak áradata! Hihetetlennek tűnő panaszai indokoltságát és értelmét csak sokkal későbben, utazásaim további során tudtam felmérni, mikor

a többi gyarmat bennszülötteinek hasonlóan megrázó sorsa tárult szemem elé. Másnap vendégül látott az öreg szingaléz tengermelléki cölöpkunyhójában, és búcsúzáskor megérdeklődte, kik voltak tegnapi kiránduló társaságunk tagjai közül a „nem angolok"... A furcsának tetsző kérdés rejtélye csak a következő hajnalon oldódott meg, amikor közvetlenül hajónk indulása előtt 'ihegve kapaszkodott fel embeem a felvonó hídon, öt hatalmas virágfüzért vonszolva maga után, melyekkel bennünket, nem angolokat, tisztelete és szeretete jeléül „megkoszorúzott". A bennszülött láttára a hajó korlátján könyöklő angol utasok egyike kivette szájából nakrapipáját, és megvetése jeléül sarkon fordulva, széles ívben beleköpött ä tengerbe. A film megtekintése után ez a régi élmény pergett le lelki szemem előtt... Visszagondoltam a csehszlovákbarát öreg szingalézre. Kíváncsi vagyok — ha még él — szemtanúja volt-e kormány elnökünk lelkes fogadtatásának. De legjobban annak örülnék, ha a makrapipás angol is megnézné a filmet és eltűnődne raft a, vajon miért sikerült más népeknek megnyerni az ő „átkozott feketéinek" bizalmát és barátságát, és miért nem kaptak az angolok sohasem virágfüzért? KOZICS EDE Ártatlanok? Adenauer Németországában sok furcsaságot megszoktak, már az emberek. így többek között azt is, hogy a hitlerista bérgyilkosok volt parancsnokai, a náci tábornokok és SS al- és főrohamvezetők, csíkos rabruha helyett a NATO csapatok amerikai szabású parádés egyenruháiban sétálnak a múlt háború borzalmaira még elevenen emlékező nyugatnémet polgárok között. Azt is megszokták már, hogy a nürnbergi nemzetközi bíróság által elítélt náci háborús bűnösök börtönei megnyílnak. Nyilvánvaló, hogy a bánni kormánynak miután a r jndestagben megszavaztatták a Bundeswehr csapatainak atomfegyverekkel való felszerelését, egyre jobban szüksége lesz ezekre az atasztófavirágokra. A legutóbbi eset azonban még a sok furcsasághoz hozzászokott nyugatnémet közvéleményt is meglepte. Náci háborús bűnösök csoportja állott nemrégen vádlottként az arnsbergi bíróság előtt. Nem tartoztak a „fejesek" közé, afféle kis „officírekről" van sző, akik ellenvetés nélkül, hűségesen és a németeket jellemző pontossággal hajtották végre feljebbvalóik parancsait. Esetükben meglepő azonban a hivatalos közvélemény és a sajtó állásfoglalása. Azzal vádolták őket, hogy bestiálisán meggyilkoltak 208 németországi kényszermunkára elhurcolt szovjet állampolgárt, akik 1945 márciusában, amikor t.iár hitleri birodalom alapjai erősen inogtak, a szakadatlan bombázás miatt a Ruhr-vidékről elmenekültek és a sauerlandi erdőben húzták meg magukat. Az SS csapatok azonban összeszedték őket. és Kammler SS tábornok parancsára a Suttrop városka melletti erdőben megtizedelték a szerencsétleneket. 208 ártatlan szovjet ember: 129, 77 nő és két gyermek vére áztatta az erdő földjét. A kivégzés az egyik tanú szeriint 16 tagú kivégzőosztag hajtotta végre: mindegyikük egy-egy szovjet polgárt hajtott maga előtt és az erdőben tarkőn lőtte. E véres bűncselekmény tettesei álltak az arnsbergi bíróság előtt. S az ítélet: csekélység. Wolfgang Wetzlig SS förohamvezetőt, az egvik hadosztály volt hadbírósági elnökét, aki ötvenhat nő, tizenhat férfi és egy gyermek kivégzését személyesen irányította, 1950 őtí a lüneburgi bíróságon dolgozott — 5 évi jörtönre ítélték. Ernst Klömme kapitány — jelenleg gyártulajdonos —, aki ucsak a kivégzét, színhelyének kijelölésére vállalkozott", mindössze másfél évi börtönbüntetést kapott. Helmuth Hädt kapitányt, az egyik kivégzőosztag parancsnokát és Heinz Zeiner őrmester, aki „csak jelentést tett a parancs végrehajtáséról"! s köz. ben saját kezdeményezésére agyonlőtt egy menekülő szovjet polgárt) — felmentették. Különös igazságszolgáltatás. Tömeggyilkosokat igazoló és a fasizmus milliónyi áldozatának emlékét meggyalázó ftélst, melyre fényt vet a Der Stern című lapnak az a megállapítása, miszerint kétségtelen az ítélet későbbi felülvizsgálásárak lehetősége, hisz az „ártatlan báránykák" csak feletteseik parancsát teljesítették. S a „báránykák" cinikus nyugalommal vise'ik sorsukat, ök is tud'ák azt amit a Der Stern: „Aki időt nyer. életet nyer!" — L — Megtört a jég? Karlsruhe, a múltban hírhedt kommunistaellenes pőréről ismert nyugatnémet város napjainkban érdekes vita színhelye volt. A diákság és a korszerű tudomány vívmányai iránt érdeklődők számára egy teológus, egy technikai szaktekintély és egy bölcsész, vitával egybekötött előadásokat rendezett. Előadásuk tárgya, a Föld mesterséges holdjai. Az akciónak azonban humoros jelleget kölcsönzött a szputnyik kérdésének kezelése, mivel a témát a szputnyik és az angyalok kölcsönös viszonyának szempontjából vizsgálták. Kezdetben mintha csak Galilei korának szelleme elevenedett volna meg. .4 teológus így tette fel a kérdést: „Szabad-e az embernek elválni az anyaföldtől, és magasba rugaszkodva megközelíteni teremtőjét?, S vajon a szputnyikok és az űrhajózás megvalósítása nem fogja-e zavarni az angyalok megszokott tevékenységét?" Persze Galüei koránál már néhány századdal tovább jutottunk, s nem lehet a kozmosz megismerésének tudományos problémáját teológiai vitává szűkíteni. így kénytelen volt az előadó beismerni, hogy a világűr elérése, és az égitestek megismerése az ember tudásszomjának netovábbja. Szerinte: „Ha az ember azért akar a Holdra vagy valamely más égitestre repülni, hogy a keresztény hi terjesztése érdekében missziós tevékenységet fejtsen ki, akkor nem rosszálható zándéka, sőt üdvös cselekedett!" Az angyalokkal is elsimul bonyodalma, — a „kozmosz még reem a mennyország". A technikai szakember (a háború alatt a V2 rakétaközpont igazgatója volt) reálisan tekintett a vitára. A bölcsész viszont — noha ' teológuséhoz hasonló elvekbö' indult ki — a világbéke érdekeinek megfelelő szempontjából kezelte az ügyet, és nagy haladásnak tartotta a szovjet mesterséges holdak világűrbe bocsátását. Ez szerinte: „az croszok méltóság érzet ének. fokozódását és az vmerikaiak nagyképűségének kudarcát jelentette." Hangoztatta, hogy ezen az alapon meg kelt találni a szolidáris egymás mellett élés formáit. Ezzel mi is teljesen egyetértünk. — L — 15