A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-27 / 17. szám

csaphatott volna. Az én malacaimnál különbeket a hetedik határban sem találsz. Aztán ml van azzal a malaccal. — Mi lenne, nem akar zabáim. Olyan nyápic, hogy a márciusi szél elfújja. — Kártyázunk, vagy mi a csuda — dörrentettek rá ketten Is Janira, aki a szóváltás hevében arról is megfeledkezett, hogy osztania kell. Tessék-lássék megkeverte a lapokat, de szavait Lajoshoz intézte. — Olyan rózsaszínű volt az a malac, amikor a bátyád berakta a zsákba, mint a hajnal. Nem ismeritek ti a malacnevelés fortélyát, abban lesz a hiba. Az én malacaimat megbámulhatja akárki... — Az lehet. De amit ránksóztál, abban aztán nincs köszönet. Jani már egy keserveset akart mondani, de Laci oldalba bökte. — Gyerünk a farbával, aztán povedálhatsz. Kidobott egy lapot, de a malacügy csak fúrta az oldalát. — Biztosan fázik az őlban. Vagy hidegen öntitek a moslékot a vályúba. — Ismerjük mi a dürgést, sohase agigasszon az téged. Túljártál az eszünkön és kész. Pillanatnyi süket csend szakadt a fülkére, akár a nyári zivatar. A kerekek monoton kattogása szinte sértette a fület- Jani cigarettapapír után matatott, és indulatosan rászólt elcsendesedett társaira. — Mi ütött belétek? Ki a soros osztani? Lacinak széles mosolyra húzódott a szája. — Ebben a partiban már senki. Tied lett a csőmé. Jani elképedve mondott 'volna valamit, de a mozdony hirtelen lefékezett, és a kocsit ért lökés beléfojtotta szót. — Na, én hazaérkeztem — tülekedett az ajtó felé Lajos —, további kellemes szórakozást kívánok mindnyájatoknak. — Megállj, te — pattant fel Jani —, hót a malaccal mi lesz. Lajos már a kilincsen tartotta kezét. — Mi lenne, felneveljük ... — De ha nem zabál? — Fal az annyit, amennyi beléje fér. — Hát akkor mire volt jó ez a, ez a hergelődés — hüledezett Jani. — Hát csak azért pajtikém, mert a parti elején igen nagy volt a mellényed. Gondoltam, ha fene fenét eszik is, de beszedetek veled egy pumedlit. Hát ezért. Isten megáldjon. Lajos kilépet az ajtón. A kocsiban először bugyborékolva, majd szélesen hömpölyögve áradt, özönlött a féktelen nevetés. MARTON JÖZSEF Gergely Vera rajza A csallóközi személyvonat megszokott helyén, az első vágányon vesztegelt. Az utasok gyéren szállingóztak, akár a februári acélkék égboltról a hópelyhek. Fiatal volt az idö, a fülkék fapadjai lomhán elterpeszkedve sütkéreztek a téli verőfényben. Imitt-amott testes asszonyságok trécseltek, akik a hajnali vonattal érkeztek, s miután portékájukon még a délelőtti őrákban túladtak, a városban bevásárolt holmikkal felbatyuzva haza felé tartottak. Az egyik kocsi ajtaja harsányan felcsapódott, és egy keménykötésű, pirospozsgás legény toppant be a fülkébe. Az ablak mellett tanyázó két néni bámész pillantásaira, viszonzásképpen, jobb keze mutatóujjával hetykén megbökte sok vihart látott kalapjának karimáját, majd egy üres szakaszban letelepedett. Lapos aktatáskáját a poggyásztartóba lökte, tempós mozdulatokkal cigarettát sodort és ráérősen füstölni kezdett. Közben mind gyakrabban nyitődott az ajtó, a fülkék megteltek utasokkal, zajjal, dohányfüsttel. — Nézd csak, a Jani. Hát még te is élsz? — csapott a magánosan ülö legény vállára egy kék munkaruhás, köpcös fiú. — Telepedj csak mellém, Lacikám — húzódott odébb felvidult arccal Jani —, már azt hintem, hogy a régiek közül senkivel sem találkozom. A betegsegélyzőben akadt elintéznivalóm — magyarázta tovább —, gondoltam, megvárom a ml vonatunkat, legalább eldiskurálok néhány régi cimborával. De bizony te vagy az első ismerős. — Ügy van az pajtikám, hogy a legtöbben beleuntak az örökös utazgatásba, akárcsak te. Ha szerét ejthetik, otthon maradnak a föld mellett — fűzte tovább a szót Laci. — Hét neked, hogy megy a sorod? Nem bántad meg, hogy faképnél hagytad a városi munkát? — De nem ám — csattant fel a másik hangja. — Az én brigádomnak eddig sem akadt párja, megálljuk mi helyünket a szövetkezetben is. Nem lesz a járásban sehol nagyobb értéke a munkaegységnek, mint nálunk, arra mérget vehetsz. — Csak lassan a testtel, hékás. Tán mielőtt ti beléptetek, nem volt a tagoknak mit a tejbe aprítaniuk, tán éppen rátok vártak? — Vártak, nem vártak, egyre megy. Ha az én brigádom megmarkolja a dolog végét, füstöl kezünk alatt a munka. A kocsisor megrándult, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy mindjárt indulás. Laci zsebébe nyúlt, és egy pakli kártyát húzott elő. — Gyere, üssük agyon az időt, arnúgyis töhh van, belőle a kelleténél. Jani nem hagyta kéretni magát, ^ szomszédok ís benne voltak. Egy kisebbfajta bőrönd felkerült a térdekre. Az glső körben Jani osztott. Miközben az elnyűtt lapokat keverte, odavetette Lacinak. — Kitelt mér ezeknek a kártyáknak az ideje. Tán nem telik fizetésedből egy új páklira? — Kár a gőzért, amíg utazom, kibírják. Mibe megy a játék? — Hát ahogy azelőtt. Aki megkapja a csomót, fizet egy lityi bort Jani indítványa nem talált ellenvetésre. A kártyacsatába feledkezett játékosok talán észre sem vették, hogy a mozdony nehézkesen elrugaszkodott és a vonat klhullámzott az állomfisról. Mikor a temetőnél a külvárosi utasok népes csoportja megostromolta a kocsikat, már ketten kiugrottak a játékből. Jani és Laci állt szemben egymással. Jani snapszert mondott, be, s rögtön kiterítette a lápokat. Asz, tízes negyven ... — Ilyen az én formám — legyintett bosszúsan Laci —, kettesen állok, és akkor elébe tálalom a nyerőlapokat. Jani kidüllesztete a mellét. — Hét csak nem képzelted, hogy rajtam ragad é oumedli. Arról ne is álmodozz! Annáik is beporosodik a t|orka, aki azt reméii, hogy az én pénzemért öblögetheti. — Szó ami szó, burokben született a Jani, annyi szent. Az ismeretlen közbeszóló hangja ismerősen csengett. Jani felpillantott a kártyázók mellett összeverődött emberkaréjra, és tekintete megakadt egy kék barettsapkán, mely alól barnaképű arc vigyorgott rá. — Téged meg mi szél fújt ide, Lajos? Befagy holnapra a habarcs, ha éjjel nem strázsálod. — Attól ne fájjon a fejed, kutya baja sem lesz. Én inkább amondő vagyok, hogy a mi barátságunknak fellegzett be. — Lassabban az agarakkal, komám — szelídítette meg szavait Jani, miközben lapjait szortírozta —, nem vagyok én olyan ember, aki semmiért tengelyt akaszt. A füstösképű közelebh tolakodott. — Neked nincs is okod, a haragra, mert nem téged szedtek rá, hanem minket. — Titeket? — Minket hát. A bátyámat. — Aztén ki ? — Te. — Ne bolondozzál, Lajos, nem tegnap óta ismerjük egymást. — Ismerlek, ismerlek, burokban születtél, na. Másként nem is jártál volna túl a bátyám eszén. Mert ő aztán ért a malacokhoz. Jani kobakjában derengeni kezdett. — Te, csak tán nincs valami baj azzal a malaccal, amit múltkor tőlem vásárolt? Lajos hevesen bólogatott. — Azzal pajtikám bizony csak baj van. Jani lecsapta a kártyákat. — Márpedig jobb vásárt mint velem nem