A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-12 / 2. szám

MEDVECZKY BELLA: Szeirelem Mozdulatlanul állt és nézte a felesége arcát. Jól ismerte ezt az arcot. Ismerte minden, rándulását, minden gúnyos kis fintorát, lágy mosolyát, ismerte szemének felvillanását és ismerte a pana.szos kis sóhajokat, melyek olyan gyakran törtek fel a telt ajkak közül. Most mégis megdöbbentette ez az arc. Volt valami új és szokatlan a vonásaiban a szép száj szögletében és mintha mélyebb lett volna a bánat és a szemek fénytelenek és meredt pillantás úak. — Nagyon beteg lehetek — szólalt meg hosszas várakozás után az asszony —, az orvos nem is akarta megmondani, hogy mi van velem. De operációról beszél... Kéret, hogy délután menj el hozzá, veled akarja megbeszélni. Talán ... talán megtehetnéd ezt értem? Óvatosan kérdezte és reszketett a hangja. — Persze, hogy megteszem — felelte szárazon a férfi, pedig legszívesebben az ölébe vonta volna az asszonyt, forró öleléssel 18 és simogatással, hiszen ez a hlr megdermesztette a szivét. Az Ijedtség szétáradt az egész testében és minden erejére szüksége volt, hogy fel ne törjön belőle a kétségbeesett zokogás. Szerencsére az asszony már elfordult, nem vett észre semmit. Valószínűleg csodálkozott volna, ha meglátja sápadt arcát, remegő száját. Délután elnient aZ orvoshoz. Amikor kijött, nem tudta, hová és merre menjen. Elhagyott utcákon csavargott késő estig. A szive á torkában dobogott, az arca forró volt, a lépte ólmosan nehézi Mert a válóságot cipelte és ez a valóság mázsásán súlyos volt. Ez a valóság szörnyű volt, mégsem lehetett éimerieKülni előle! Tudta, hogy vissza kell mennie a feleségéhez, közönyös arccal elmondani, hogy az orvos voltaképpen semmi nagyobb bajt nem talált és csak óvatosságból ajánlotta az operációt. De az egész dolog semmiség, néhány hét múlva már meg is feledkeznek róla. Ezt kell mondania és ezt is fogja mondani. Pedig most vágyódna az asszonya elé borulni, forró arcát az ölébe rejteni és szeretne hangosan sírni és könyörögve szólni: bocsáss meg nekem! Bocsáss meg, hogy mindig hideg, merev, kellemetlen voltam hozzád. Ez a természetem, átkozom érte magamat, de mit tegyek? Most szeretném az eget lehozni a lábaid elé, szeretnélek földöntúli szerelemmel körülvenni, szeretném megértetni veled, hogy imádlak! Mindig is imádtalak! De szégyelltem bevallani, resteltem szerelmemet, nem tudtam felolvadni ebben a szerelemben, tébolyodott voltam ostoba férfigógömben, félszeg lemondásomban, amikor pedig imádtalak! Most már tudom, hogy el kell pusztulnod ! Meg kell halnod fiatalon, ^nyomorultul és nincsen orvosi segítség, ami megmenthetne. De mit tegyek, mit tegyek? Hogyan mondjam meg neked, hogy beleörülök a gondolatba, hogy nem blrdm el a valóságot!? Mit tegyek? Mit mondjak neked? Tudom, ha most gyöngéd vággyal, szivemnek kétségbeesett szenvedélyével közelednék hozzád, kitalálnád az igazságot. Hát nem lehetek ószinte most sem. Nem mondhatom meg neked, hogy a napjaid meg vannak számlálva... A réginek kell maradnom, ostoba és jeges páncélban kell járnom melletted, amikor sírni és jajgatni szeretnék kétségbeesésemben! Késő este ért haza. Az asszony reszkető aggodalommal várta. — Mit mondott az orvos ... — kérdezte nagyon-nagyon halkan. — Nincsen semmi baj, ne aggódj. Az orvos most néhány hétig megfigyel és ha nem javul az állapotod, kisebb műtétet ajánl. Az asszony feszülten figyelt. Figyelt és várt. De az ura arca közönyös és nyugodt volt, mint mindig. Mégis várt... várta, hogy a férfi, akit melléje állított a sors, most talán mégis az ölébe vonja, talán mégis megérzi riadt félelmét, amit nem tud legyőzni magában ... talán megsimogatja, vigasztalja ... ó, milyen jó is lett volna most a mellére bújva sírni, kiűzni magából a rossz előérzetet és csókok között felejteni azt a valamit, amire gondolnia kell éjjel és nappal... De a férfi már az újságjába temetkezett és az asszony egyedül ment a szobájába és egyedül sírta át a hosszú éjszakát. A férfi pedig figyelte az asszonyt, Szörnyű bizonyossággal látta, hogyan közeledik nap-nap után a sírhoz. Megdöbbentő tisztánlátással látta az imádott asszony útját. A finom arc egyre keskenyebb lesz, a fehér bőr megsárgul, a friss léptek elnehezednek, a gyorsanlendülő karok már csak fáradtan mozdulnak ... — Nem hagyhatom magára! — kínlódott fokozódó rémülettel. — Szenved! Testi és lelki kínok gyötrik és nem szól és... én sem merek szólni. Pedig a szivemre kellene szorítanom, a karjaim között tartanom, jóvá kellene tennem minden ridegségemet és meg kellene mutatnom neki végre a vérző lelkemet is! De szólhatok-e? Éppen most ? Vad kétségbeesésemből azonnal megértené, hogy a tragédiát nem lehet elkerülni... Nem... nem szólhatok. Nem tárhatom fel előtte boldogtalan, vérző szívemet, hallgatnom kell. Erősnek kell maradnom, hogy erőt adhassak neki. Az asszony meg feküdt az ágyában. Fáradt kis arcában felfelvillantak még a szép szemek. Hívtak és vártak ezek a szemek, sírtak és vádoltak. Mennyi keserűség sírt ezekben a szemekben! — Légy nyugodt, kedves. Az operáció után elmúlik minden fájdalom. Az orvos mondta.