A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-20 / 16. szám

— Itt nein lehet ábrándozni, hallod-e! Nam játék ez, hanem aratás! S elfordult és nekilendült. — Gyerünk! — mondta. — S nehogy eimaraidj, mert én magamat hozzád nem igazíthatom! Ha gyönge vagy, maradj otthon! S dolgoztak. Die ettől a leány előbbi drága kis kedve úgy elszakadt, mintha ostorral vágták volna meg. Szeretett volna elszaladni, de csak szedte tovább a markot. Jó lett volna egy nagyot sírni is, hogy az emberek milyen rosszak, miit vétett ő például mlost ennek a legiétnynek ds, mégis hogy rámordult két lépésért. Ej, legijobb volna meghalni s feküdni csöndesen a földben! Akkor majd . . . 'Föl se mert inéaná, úgy vitte ki a sort, s a lélek az anyja után bégetett benne, mint egy kis bárány. Mikor kiértek, a gyerek is megjött a korsókkal, s atz emberek — három legény volt, meg vele együtt három leány, azontúl egy olyan suttyólegény, kévekötőnek — úgy megrohanták, hogy ő nem jutott oda. külön állt hát s várt, míg sor kerül rá. Netm mert volna tolakodni, olyan gyáva lett. Állt és csaknem sírt. De akkor egyszerre csaknem megmozdult állatta a

föld., mert látta, hogy a kaszása, Pangrácz Mihály, szétvágja a tülekedő csoportot, kezében az egyik korsó, szemével valakit keres. — Szüzimárjáim! —

remegett meg, a leány, szája egyszerre olyan sááraz lett, miinic a homok s a szíve fölszaladt a torkába. — Csak neim engem keres? De a legény feléje indult, egy darabig nézte, aztán odanyújtotta neki a korsót. -r Igyál! Édes Istenem! A leány kinyújtotta a kezét, elvette a korsót, de semmit seim látott az egész tereimtett világiból, s oly gyöngeség lepte meg, hogy alig bírta az edényt s az in|a is majd megroggyant alaitta, — Én? — kérdezte olyan hangon, mint a vak, s a, száját valámi borzasztó és kínos mosolygás tartotta fogva, szinte valami görcs, amellyel neim bírt — Nekem? Szájához vitte a karsót, ivott, visszaadta,, de mieg, se tudta köszönni, csak állt s valami szörnyű ós szép és fullasztó rémület támadlt benne, hogy szentséges Isten, miért hozott ez neki vizet, ez a gyönyörű, hatalmas legény, aki a Varga Tárának volt á szeretője! Hogyan jöhet ő ehhez? Hiszen 6 csak egy ostoba és soványka leány! Mit jelenthet ez? S nézte, hogy ki látta, mert rémes, hogy ezt mindenki látta! Bámult s akkor egyszerre újabb riadalommal a testében, újabb fullasztó félelemmel mint a kergetett vad a kutya igézetes és biorzasptó szeme alatt, kezdett benne az élet pihegni és nyüszíteni: Úristen, mit akar ez vele? — Rosszul vag,y? — kérdezte egy másik marokszedő leány. — Neim - dadogta. — :Nem. Dehogy. Szédülten támolygott be kaszása után az új rendibe, de úgy érezte mintha valami égő jel támadt volna a homlokán, vagy a testén valahol, s ő maga oéda volna, rongy, bár ezeket a szavakat sem értette egészen tisztán. Csak ment, dolgozott, a lába vitte, s magában fohászkodott, hogy múljék el ez a hirtelen támadt borzalom, és legyen miegiint tegnap vagy tegnapelőtt. De akármit! csinált is, oda kellett néznie a legényre, az izzadt és sáros ingre a hátán, amely alatt az farmok hevesen dölgpztak, s ez a látvány, hiába tiltakozott ellene, öröm volt. Ernyesztő és rémületes öröm, bűn1

, azt érezte. De mégis nézte, s közben oly boldogtalan volt, hogy szeretett volna felzokogni, s hívni az 'anyját, hogy segítsen rajta, mentse meg, vigye eil innét és zárjá rá az ajtót, mert neki fgy vége, talán meg is kell halnia, felez iszonyú! Igen. Az egész határ üres, s 6 kényre-kegyre ki van szolgáltatva ennek a ragadozónak itt. Mert belül most úgy éirezte, hogy az egész határ üres — holott nyüzsgött az emberektől - s csak ketten vannak idekint: ez a legény, meg' ö. Sírt bele némán a búza rendjébé, ahogy az dőllt a lába elé, tiltakozott fe fohászkodott, s mikor az ebédet kihozták, erőlködött mag ában, hogy nem és nem, nem ül melléje! De egyszerre csak ott volt, mintha iszonyú kezek húzták volna a közvetlen közelébe, s alig tudott enni valamit. „Varga Tiera! — gondolta egyre, — Varga Tera!" S Varga Terát most valami iszonyúnak látta, bűnösnek, cédának, paráznának, de az arca szép volt, szennyesen szép és gyönyörű, mosolygott s mintha azt suttogta volhai: — Mihály! Fölállt, nem is szundított, odaült az összerakott kepe árnyékába és bámult tompán maga elé. Aztán, ahogy munkára kiáltottak, dolgozott, de szinte netn is érezte a testét, csak hajlandozott bódultan. Az ujját megvágta a sarlóval: nem is fájt. Egy kalász a szemébe vágott: észre sem vette. Csak várt, hogy valaminek el kell következnie. S elkövetkezett. Három óra tájt iszonyú zivatar jött az erdő mögül, pillanatok alatt ott volt, hogy mire az erdő felnyögött, már ömlött is az eső, mindenki fejveszetten menekült s bújt meg, ahol tudott. Csak ő nam sietett Várt és várt, és lau ain lépett, hogy azt hitte, imár senki sem volt menedék nélkül rajta 'kívül a határban, S az ismerősök kiabáltak neki: — Rozika! Rozika! Mert ez volt a neve. De rájuk sem hallgatott, csak ment nyugodtan. Tekintetével kiválasztott egy távoli giabonakeresztet, elindult feléje, s akkor hirtelen tudta, hogy a legény követi. Mikor odaért, még volt ereje, hogy a felső 'kévékből ereszt csináljon két közeli kepe közé. Aztán lerogyott, bebújt és oldalt húzódott, h'ogy legyen mellette még egy hely. Neki legyen ... — Én istenem! — suttogta. S miikor a két kemény kar átkapta, csak ölelte azt a bitang, inas férfinyakat, s a boldogságtól fulladozva hallgatta, amint ez az embernyi ember, ez a párja, könyörgött: — Rozika! Gyere ki hozzám estére, kis Rozika! S akkor úgy érezte, hogy valami roppant nagy ő, végtelen hatalom, az eg fez világ, de világok világa és erők ereje, maga az adás, s ez az ő látszólagos gyengesége fenség és mindennél nagyobb erő. — Kimegyek, Mihály, ne féljen — suttogta szinte öntudatlanul. — Hiszen szeretem .. . Már erős volt, baldög és tiszta, mindent értett és érezte, hogy ö most hazaérkezett. A többit, ami jön: a házat, a családot, a törvényességet és mindent ennek á másiknak kell elrendeznie.