A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-20 / 16. szám

MÁCS JÓZSEF — Felébredtem. Aztán gondolkodtam. Hogy milyen Is, ha az asszony egyedül van éjszaka, nappal? Korán fekszik, mégis keveset alszik. — Nem féltél, mikor ugrottam? — Mitől? — játssza az unottat, közönyösét az asszony. — Hát a rossz szellemtől — kapódik kényszerű mosolyba az arca. — A ... megismertem. Szépe érzi, hogy ez a várt és mégse várt betoppanás jeges falat húz közéjük. Más embert talán visszariasztana a hirtelen nőtt akadály, de őt nem olyan fából faragták. Nem először kerül ilyen helyzetbe, van receptje akármennyi. Elő is vesz egyet, mondván: — Ugrottam én már ilyenformán egyszer. De az nem végződött szerencsésen. — Hogy végződött, mondja? — élénkül áz özvegy s felemelkedik a könyökére. — Jő húsz esztendeje történt. A nevét nem mondom a menyecskének. Az ura tapasztalta, hogy veszedelmes ördög a felesége, és elkövetett mindent, hogy a szeretőjét megfogja. Az egyik szeles tavaszi estén azt mondja aztán a feleségének, hogy ő mostan elmegyen a másik völgyre a rokonokhoz, s ezt megsúgja nekem a menyecske. Megyek éjszaka, várt a nyitott ablak s lépek be, hát cupp bele egy nagy hordó vízbe. Engem sem ejtettek a fejemre, átláttam a csapdán, hogy az ember visszajött és hordót állított belülről az ablakhoz. Nyávogni kezdtem rettenetesen és brummogni, dorombolni a hordóban. Ahogyan a macska szokta csinálni, ha bajba kerül. Az ember meg mondja mérgesen a feleségének: no csak eridj, csapd ki azt a rothadt macskát, öntsd ki a hordóból. Jött is az aszony és ijedtében úgy megfogta a hordót, a hordóval engem, hogy egyből kiborított az udvarra. Az özvegy kacag a történeten, a könynye csordul, oly édesen kacag, s mondja, mondogatja: — Sose javul meg. Ha tudom, hogy jön, én is hordóval fogadom. — Ne haragudj, hogy jöttem. — Haragszom én! — Idegen házba beugorni nem egyenes dolog — fordul komolyabbra az asszony hangja. Szépe áll az ágy lábánál sötétben, csendességben, előtte foszforeszkáló szentjánosbogár az asszony csapodár szerre, amivel évek óta cselekvésre ingerli. S most végre bent van, és rá az özvegy szava: idegen házba beugorni nem egyenes dolog! — Tegnap a szemed túl az akásocon mem ezt mondta. — Hja ... hogy az özvegyasszony szeme mikor mit mond, annak csak a jó isten a megmondhatója. — Ne csacsiskodj. Szomszédok vagyunk — ereszkedik le az ágy tartófájára úgy, minthá a köles fűidről kezdenének beszélgetni. — Segíthetek rajtad. Csendbe fúl a sző, juhászodásba a dac, mert mit is kötekedik ő, holnap utána lesz mindennek, ami öröm, élet. Egészein más hangon mondja: — Seg'teni segíthet. De mivel? — Majd meglátjuk. — Jó, jó — mondja beleegyezően az aszszony, és nyomkodja az álmot a szeméből. Aztán félig komolyan, félig csipkedőn: — De mi van magával, hogy csak úgy mászik be az ablakon, mint a macska? Szépe zavartan hunyorog, mint mikor bogár vágódik a pillájához, és egészen ravaszkásan: — Ezt kérdezi, Teri? Hogy mi van velem. A vérem hajt, mert az én vérem nem akármilyen, az orvos is megirigyelte. Aztán én azt gondoltam, hogy hozzád jövök. Nyomorító a börtönöm, ismered a helyzetemet, de csak a lelkem rokkan meg bele. Az asszonynak tetszik, hogy Szépe László hozzá jött, hogy eszébe sem jutott más asszonyhoz menni. Szép, tarka, viharos emlékek simulnak el benne. A tűz utolsó, nagy fellobbanásához hasonlóan izzik szembogara. — Hej, az én időm! Amikor még reggelig táncoltam a bálban. Most is eljárom, de nem olyan már az. Aztán a maga szeme akadt belém, bolondulgatott utánam. Igaz-e, hogy hajiíthatatlan voltam, mert hitestársam vót, uram. — Igaz az. — Már nem haragszom, hogy bejött. Ha magának az öregasszony is jó ... nem bánom — és lejjebb csúsztatja a takarót kacarászva, — Fiatal vagy. A járásod is fiatal. Az özvegynek nevetés csordul le a szájáról, miközben szeme csábosán akadozik Szépe László arcán. Aztán kinn felejtett, barnára sült karján pihenget a tekintete. — Vén róka maga. A felesége meg a veje mit szólna ehhez? Ügy néznek rajtam keresztül, mintha én lennék a megrontója. Szépének felhősödik a homloka, mint mindenkor, ha a vejét említik. Késre menne a dolog, ha viszonya az özveggyel kitudódna. Kivetné egyensúlyi helyzetéből a családot, minden eddig lefojtott indulat és ellentét egyszerre robbanna. De hát tehet-e vére, vágya ellen? — Mit szólna? — szelídülnek vissza gondolatai. — A vő értetlen, az asszony meg csak köhög, sípol, semmit nem szóinak. Oszt nem is kívánok én sokat. Csak hogy szeress néha. — Szeressem? Szépe László először szorítja meg az asszony kezét. — Aztán mi van abban bz asszony. — Minek az nekem. Nem tudok én (már szeretni... — sóhajt és az arca elborul. Parányi fény villog a szemében. Az ember nem tud szólni, parancsolni se tud az érzéseinek. Karját szorosan az ágál tovább özvegy derekára fűzi. — Hagyjon, engedjen!... — védekezik mesterkélten az asszony, de a távoltartásban egy csepp erő sincs. Az éjszaka, ez a sejtett és mégis váratlan látogatás szédíti, örvénybe sodorja. Mikor lehunyja a szemét, a hold szemérmesen magára vonja felleg-köpönyegét, s csendeiedik, sötétül a világ. Csak az óra mutatója szalad percegve előre. Valahol a kerítésen kakas üdvözli a hajnalhasadást, a közelben éles füttyszó hangzik. Szépe László felijed, kapja el a fejét és leugrik a földre. Zsebéből gyufát vesz elő, és az égő szálat az óra számlapjához tartja. Hajnali hároan. A füttyszó ismétlődik, Néz az aszonyra, és hallgat szavafogyottán. Pedig szólni, mondani kellene valamit, hogy szép vagy, kívánatos vagy és tüzes -mint ez óbor, de fukar a lélek, semmi okosat nem terem. Ráhajolnia az aszszonyra, hogy csókokkal, cuppantásokkal fizessen a szerelemért, ám ezt sem teszi, mert az -övegy mély álomba zuhant. A füttyszó ismét süvít. Ijed tőle. Kileste voína valaki, és várna távozására az orgonabokrok alatt? Magára kapja felöltőjét, s attól amit Iát, elfogy az eréje. Az éjjeliőr a kovácsműhely fénylő hátú padjára vackolt, szemben a ház ablakával. Cigarettázik, füstöl, az özvegy ab'akán a tekintete, és olykor az ujjaiból fütyülöt formál. II. Végh Miska este tízkor veszi a ködmönét meg a botját és jön a falu végéről lefelé. Malom van azon a részen, kívülről nézve rozoga tákolmány. A közelmúltban felduzzasztott víz hajtotta a kerekét. A molnárra rájárt a rúd. Az áradás átszakította a gátat, a csatornát benőtte a fú és a sás. All a malom, nem forog a kereke, őrizni sem kell. A bakter nyugodtan elmellőzheti, s mehet le a terményraktárig, amely félen töltve idei gabonával. Ácsorogni persze itt is fölösleges, mivel az udvaron őr sétál és három farkaskutya szabadon. Csoszoghat lejjebb és időzhet egy-egy hazafelé vándorló falusi kapujában. Percnyi ez az időzgecés, s a szóváltás sem áll többől, csak abból, hogy a hazatérő fogadja a köszönést és szokottan kérdi: — No mégy, Miska? — Megyek. — Szép éjszakád lesz. _ — Szép lesz, holdvilágos. Azzal fordul be az ember, ő megy tovább. A kocsma előtt nagy legényfalka várja. Míg a tízet el nem üti a toronyóra, a legények soha sem térnek nyugovóra. Mert ekkor indul otthonról a ködmönös, mesélő kedvű bakter, s a fiatalok várják felcsillanó szemmel, mit hoz megint, miről beszél megint. Leggyakrabban az éjszakáról mesél, á sötét éjszaka történeteiről, hogyan készülődik útjára a kalandra éhes fiatalember abban a jó hiedelemben, hogy csak az isten kíséri gonddal lábnyomát, és nem is sejti, hogy az istennel jelen van a bakter is és látja, amint a legény bekopogtat halkan és szólítja pajtához a lányt. Hanem Miskát hasztalan várják ezen az estén. Hasztalan kérik, meséljen, kerekítsen történetet, megmondja őszintén, hogy nincs kedve. A legények lehangoltan széjjeloszlanak, a bakter meg magára maradva azon emésztőd'k, ami kedvét lopta. Néhány éve tölti be a kicsi falu egyik 12