A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-20 / 16. szám

— Csak igyekezzék! Ha vagy tíz évig itt él még közöttünk és hallgat rám, akkor még viszi is valamire. Talán. Meg talán nem is marad itt közöttünk. És megvallom, ez nekem jobb is lenne! — dünynyögte Monsieur Maurice. — Jobb lenne?! De hát miért? Nem válaszolt. A pincér hozta az üveget, és miközben színültig töltötte az öreg előtt álló poharat, úgy mondta, mint ami összefügg ezzel a második pohárral: — Láttam, hogy ina volt a Bauzart temetés. — Az! — Jól átfázott, Monsieur Maurice. — Még élek! És nem iszom hitelbe! — Hossz kedve van ma, Monsieur Maurice — jegyezte meg félig sértődötten, félig fölényesen a pincér, és egy könnyű mosollyal odébbállt. — Nincs egyá'talában rossz kedvem — berzenkedett az öreg, és lehajtota a pohárny; szeszt. — Ha éppen tudni akarja: pokoli kedvem van! — Ezért lenne jobb, ha nem maradnék a városban? — kérdeztem és igyekeztem visszafojtani mosolyomat. — Eltalálta! Éppen ezért. Pontosabban azért, mert magának most mindjárt elmondom: mit is tettem . .. Nyelt egyet, előrehajolt a kis asztalka fölött, szemével szememet kereste. Azután, mint aki megnyugodott, hátradűlt a székén és rágyújtott egy vékony kis szivarra. Ügy éreztem, hogy ebben a jelentős pillanatban a „tanítvány"-nak nem szabad hiábavaló kérdésekkel zavarni a mestert. Én is meggyújtottam tehát a pipámat és a füstkarikákba bámultam. A szivar -és a pipa füstje egyetlen felhőbe kevt edett össze, s a felhőtakaró mögött megszólalt Monsieur Maurice: — Ezt a hideget nem 'ülheti az ember, csak ha iszik. Ha kicsit többet iszik, mint máskor. — így is van — bólintottam, magamban pedig találgattam a mennyiséget, amivel az öreg szerint többet kell ilyenkor innia. — \ztán meg itt volt ez a Bauzart-temetés. A legmagasabb taksa. Meg a torravalók. — Dehát ki volt ez a Bauzart? — Nem tudja? Bauzart? Egy vén disz... nem, én nem tudom már, hogy mit be-zélek! Várjon csak egy pillanatra! Benyúlt a kabátja bc-lsö zsebébe és kiráncigált onnan egy gyűrött újságlap. Kiteregette és messzire eltartotta a szemétől, így olvasta: — „Városunk nemeslelkü fia, a jótékonyságáról ismert Edouard Bauzart, sok szép intézményünk ..." Megrázta fejét és összehajtotta az újságot. — Elég lesz ebből. Fáj is a szemem. De úgy hiszem ennyiből is megértette! Egy gazdag ember. Gyáros volt. Vagy négy évtizeden át nyúzta az embereit. Több mint kétezer munkással dolgoztatott. Azután egy napon — hetven éves is elmúlt még mindig ott ÜP az irodájában késő estig s, azt mondják alig is evett —, nos, egy szép napon hirtelen otthagyta az egészet. A gyárat átadta valami párizsi társaságnak, ő meg elutazott Délre. Azt rebesgették, hogy az orvosok parancsoltak rá. Vagy fél évig maradt odalenn a tenger mellet' Amikor visszatért, mással sem törődött, mint — Monsieur Maurice a kávéház "üstös és pókhálós mennyezetére nézett, így folytatta: — a kórházegylettel, a gyermekmenhellyel meg az i'yesmikkel. Képzelje csaik, eljárt az iskolák vizsgáira, ajándékokat osztogatott a szorgalmas diákoknak. alapítványokat tet4 . .. szóval egy gazdag, öreg beteg ember volt, aki nem szégyellte, é's mindenhová odatolta az undokt, beteg orrát. Három éve csinálta ezt. Tavaly beválasztották a városi tanácsba. hogy a háború kitört, ö lett a vöröskeresztes kisegítökórházak felügyelője ... így halt meg tegnapelőtt. Mindenki utálta és mindenki hízelgett neki. Az a hír járta, hogy végrendeletében a városra hagyta vagyonát. Gyereke ugyanis nem volt. A rokonait meg túlélte. A felesége — van annak már harminc éve is — valami ügynökkel Brazíliába szökött. Régi történet ez, régi botrány, már csak a magamfajta öreg hivatali ember emlékszik rá. No, de most legalább tudja: ez volt Edouard Bauzart. És ma a nagy cécó, a temetése. Utolsó akarata szerint egyszerű fekete koporsóba tettük, mint a szegény ingyen-halottakat. Nagy álszent volt az öreg ... Isten bocsássa meg! Kíváncsi tekintetemet kikerülte a szeme. — És nekem is a bűnömet! Mert hallgassa csak! — és egyszerre csak pipámra meredt a pillantása. — Két halott várt ma a temetésre. Bauzart az egyik, a kis kórházi sarok-szobában. MúLt héten valami roham után vitette magát oda ... Mellette pedig, a legkisebb halottas kamrában. Pipin apó. Ez öreg clochard volt, amolyan csavargó. Furcsa, vén koldus, aki vad, lázadó hangon veszekedett mindenkivel. Békétlen lélek volt, nemcsak azért, mert hetven évig kerülte a munkát, de belekötött mindenkibe, még a rendőröktől sem rettegett. Harmadnapia úgy szedték fel összefagyva a városi parkban. Előtte való este, amint mondják, többet hajtott fel a kelleténél; reggelre vihették a kórházba. Hamar bevégezte szegény Utolsó éber percében még kikergette a papot a szobából, azzal, hogy ő még verekedett valaha a párizsi barikádokon, éspedig azért, hogy ne álljanaK a papok a kórházi ágyak mellett. Hozzá ne jöjjenek hát utolsó kenettel. Mondom, vad veszekedőnek ismerte mindenki az öreget. Nem is siratta meg senki. Még a koldusok sem szerették. Nem tanulta meg az alázatot... Monsieur Maurice hirtelen átnyúlt az asztalon és megragadta a kezem. Izgatott volt, :z kétségtelen, s ahogy beszélt, megéreztem szájának •'koholos illatát. — Hallgasson ide, uram. Nem arra kérem, hogy mondjon valamit, vagy megértsen. Ne is keressen mentséget számomra. Csak hallgasson meg. Ma reggel az ördög költözött belém. Igaz, veszett hideg volt, korai poharaknak néztem a fenekére. S akkor azt gondoltam: no, most az egyszer megtréfálom a világot. Keresű tréfa? Mi telne tőlem? Hanem ismertem ennek a Bautartnak a komiszságát: az öcsi .1 dolgozott nála a gyárban. Megnyúzta őt is. Bizony csak álszenteskedett, tudom. Nem érdemelt meg semmi tisztességet. A'szent volt őkelme. Vagy mondtam már? Szegényeknek való koporsót rendelt magának. Olyat, mint amilyet az ingyenhalottaknak adnak. Mint amilyen az öreg koldusnak jutott. Hát én bizony kicseréltem a két koporsót. És előbb a Pipin apót vittem ki a legényekkel, amikor jött a polgármester, meg a rendőrfőnök. Egyforma két koporsó, egyforma két szemfödő... ki vette volna észre a cserét? És a városi urak Pipin apót kísérték ki a temetőbe, a díszhelyre. Az ünnepélves menet mögött pedig a másik kocsi vitte az öreg Bauzart holttestét... És látja: valóban senki sem vette észre a cserét. A polgármester éppúgy elmondta beszédét, a pap éppúgy búcsúztatta ... De gondolja meg, micsoda bűnt követtem el én, zavaros fejemmel! Szentelt földbe temették a kivert kutyát, a semmiházi csavargót, és a temető végén ásott sírba került városunk nagylelkű fia, a jótékonyságáról isimert ... hogyan is olvastam az elébb? Szólni akartam, de tiltakozóan megrázta a fejét: . — Egy szót sem' Ne keressen vigaszt vagy mentséget. Ügyis a pokolra kerülök. Csak azt nem tudom, hová került a két új halott?... Ne feleljen! Olyan kérdés ez, amire nem szabad választ keresni. Hallgatni kell! — És inni — gondoltam, rrert bűnös pártfogóm egy sóhajes nyögés kíséretében Újra magához intet'e a pincért. És némán, pohárjára mutatott. Weiner-Krúl Imre rajzai 11