A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-20 / 16. szám

MURÁNYI KOVÁCS ENDRE: Nem is tudom, hogy vajon tényleg erkölcsös-e ez a történet, és tanulságából okulhat-e bárki más is? Abban a havasok között 'ekvő, kétezeréves franc;,- városban jegyeztem fel, ahová a második világháború s a vélétlen kergetett. Szmte dermedten figyeltem ott az élet eziirké szegletéből azt az apróka részt, amit a kapzsi vidéki város a magányos idegen előtt felfedett. Jeges szélű, könnyfacsaró volt ez a háborús első tél. Hiteket ölő, s megalázó is. A kávéház széles üvegtáblája mögött fázósan bújtam meq, és keserű szívvel néztem a li3vas tér mozdulatait. Ezen a téren vezetett át az út a kórháztól a temetőhöz, ezért láttam ebéd utáni feketém mellől mindennap í fehéringes papot, a fekete lovaskocsit, rajta az ezüstszegéivű posztóval letakart koporsót, és a hosszabb-kurtább gyászoló menetet, amely a rokont, barátot vagy gyűlölködő szomszédot utolsó útjára kíséri. Azon a napon, amelyről itt megemlékezem, különösen csontig maró volt a hideg. Ólmos szürke ég borult a tér fáinak csupasz ágai fölé, s aki tehette, nem mozdult ki házából. Csak egy-egy szakasz elnyűtt katona haladt át a téren — s azután az elmaradhatatlan halottasmenet. A kis ministráns gyerek ujjai elfagyhattak az úton, a keresztet átvette tőle az egyik tányérsapkás temetési ember. Peckes járással igyekezett súlyt adni személyének, — mégis furcsamód ingadozó testtartással nyitotta mag a menetet. Mögötte a pap zsebébe dugta imakönyves kezét, szeme a messzeségbe révedt, úgy látszott mintha gondolatai nem e világon kalandoznának, de lehet, hogy csak emlékezete nyomán felmérte a hátralevő tá-, volságot a temetőig, s annak örült, milyen jó lesz majd később egy pohárka szíverősítö a jól fűtött parókián. A koporsót v vő kocsi nsllett a temetési altisztek hal°dtak, vigyázva jól, nehogy *» két pej elcsússzon a síkos úton, és igy zavarral, felesleges hűhóval növe'je a mélységes gyászt. Mert a gyász szemmelláthatóan mélységes és főleg kitüntető volt. A koporsót ugyan nem követte zokogó rokon és gyászfátyolok sem komorították a látványosságot. Viszont ünnepélyes fekete keménykalapok és fényes cilinderek hullámozlak szabályos négyes-ötös sorokban, mint valami nagy hivatalos fogadás alkalmával. Az első sorban a polgármester gömbölyödött, mellette hatalmának részesei: az elegáns bankigazgató, s a megyei bíróság vörösorrú elnöke. Mögöttül. a rendőrfőnök haladt, oldalán két nyolcvanéves generálissal, azután a hivatalos és félhivatalos személyiségek fekete sorai következtek. Nagy ember halhatott meg — gondoltam. — Díszes és érdemes halott lehet az. akinek ilyen kíséret jár. Hosszú is volt mertt, csak a vége felé koptak el a ruhák- az előkelőségek nyomában lépkedő bundás hölgyeket fejkendős nénikék, a cilinderes városi urakat a külvárosok és menhelyek rojtoskabátú ismeretien öregei váltották fel. — Jótékory ember lehetett — állapítottam meg magamban, és a-mint a menet elhaladt az ablakon előtt, 'me látom, hogy az utolsó sort egy t:j halottas kocsi kíséri... A koszorúkat hozza bizonyára. De nem, e háborúban, melye*- az újságok fura háborúnak neveznek és amikor a távoli határck mentén annyi fiatalt temetnek virágok és szalagok nélkül, itt a városban a „civil halottak" sem kapnak koszorút. A díszes processzió mögött minden köz nélkül, egy másik halottas kcesi jött, két komor De.jjel, épp úgv, mint a másik, ezüst szegélyes fekete posztóval boríto.*- koporsót szállítva a temető feié. De sem pap, sem kíséret! Egyetlen gyászolót sem láttam a kocsi mögött, csak az egyenruhás altisztek vigyáztak a lovak járására, vagy épp a magukéra a síkos kövezeten. — Különbség! — mormoltam magam elé, de azután e'hessegettem az effajta gondolatokat és talán az egész, furcsa kettős temetés* is elfelejtettem volna, ha egy óra múlva nem tér be a sötétedő kávéházba egy feketeruhás temetési ember. • Az öreg Maurice volt, r^gi ismerősi m, aki már nemegyszer méltatott arra, hogy asztalom mellett hajtsa fel bizonytalan színű de meghatározott — és csöppet sem alacsony százalék alkoholtartalmú italát. — Veszett hideg — dörzsölgette Monsieur Maurice a vörös kezét. S én kiböktem a hozzáillő igazságot: — Bizony, jobb itt bent ülni, mint künn fkédai a temetőben. A vörös kéz kifordította tenyerét: — Isten őrizze meg lelkeinket ... -A pincér már hozta is Maurice minden-* napos italát. Az öreg hátratolta tarkójára a sapkát, meredt szemmel belenézett poháréba, majd ahelyett, hogy szokása szerint azonnal megragadta volna, k^ssé várat la i áhítattal felsóhajtott: — ís bocsássa meg bűneinket! Pillantása elkapta kétkedő tekintetemet, amelyen nem is találhatott semmi kivetnivalót. hiszen ő maga nem egyszer fejtegette eiöttem, hogy mestersége bizonyos pogányságot követel. Mert nem 'ebet pogány következmények nélkül évtizedekig -mindennap halottakat kísérni, figyelni örökösök veszekedését és alkudozását, hallgatni a szónoklatokat, amint dicsérik a másvilágra köttözött erényeit — a fizetett temetési taksa, s a borravalók nagysága szerint. — A hideg ... kezdettem. — Verje meg az Istem ezt a hideget! — fakadt ki hirtelen az öreg pogány, majd lehajtotta fejét és újra elmormolta ijedt, rekedtes hangom: — És bocsássa meg a mi bűneinket! Nem szóltam semmit, és csodálkozásomat is elrejtettem, komoly arccal fogadtam fürkésző tekintetét. Az öreg elnézett, és gyorsan felhörpintette italát. — Még egyet! — kiáltotta oda a pincérnek, azután, felém fordult: — Maga ugyan idegen, de ... de... gondolkodó ember — mondta elfojtva természetes lenézését, és szokatlan dicsérő elismeréssel. — Szeretnék az lenni — válaszoltam szerényen. 10