A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-20 / 16. szám

Jóbtoínk új verseiből Tavaszi dal régi hangon Óh Tavasz! Íme eléd sietek. Vagy te elém? Mosolyogva lengeted fátylaidat. Szemeden már csillan a napfény. Lágy derekad földi még a ködnek ezüstje, apró kebleiden feszül ingednek patyolatja fehéren, míg aranyos hajadat a kamasz szél összekuszálja. Nézegeted magadat a patakban. Lágy kacagásod csörgő hab csevegése kiséri s fecskecsicsergés. Pártádat sugarából szőtte a kedves öreg nap, két fényes szemedet a sötét éj adta, hisz ö is rád várt, míg betakarta a fellegek árnya, s érted sírt komoran, míg álma vajúdott. Lásd, hogy vár a világ! S én hogy lesem arcod! Húsz évvel ezelőtt így vártam a csitri leánykát, így vártam pici lába neszét, s így lestem epedve: vajon eljön-e majd? S kamaszos hevüléssel szidtam a lompos esőt, a téli vihart s az őszi sarat rághattam ceruzám, nem jött meg a vershez az ihlet. Most, ím, újra kamasz dalolással járom a rétet. Nem loholok. A találka nincs már percre kiszabva. Ügy is jösz. S ha talán majd mégis azt veszed észre, nem a régi legény les rád, ne csodáld. Te nevess csak! Es ha a szél felkapja sziromszoknyád, ne pirulj el. Nékem elég mosolyod s szemed égkék, lágy ragyogása. Míg e régi zenéjii versért kinevetsz, én újra diákos pózba feszülve eléd sietek, s mit akkor ügyetlen szégyeltem teneked bevallani vúgyteli szóval, most már vén trubadúrként mondom el végre remegve: Szeretlek Tavasz! Óh, néz rám. Míg tarka virágok csókjaidat epedik, az árok szélre leülve simogatom nyomaid, s mosolyogva nézek utánad. Nem az bánt. .. Nem az bánt. hogy el kell egyszer menni, ez természetes, így rendeltetett. Dc mért nem élhet az az unásig, aki élni, mint én, úgy szeretett? Unni szeretném a fájdalmakat, gyerekeket, férfiakat, nőket, a fényt, a dalt, a harcot, a rosszat, a jót... de jaj, úgy szeretem őket. Ettem az Elet asztalánál, hol a sültet s morzsát felváltja osztják. Jó vendég voltam, sem bús, sem kényes, megbecsültem házigazdám kosztját. Pompás kincseit én el nem vittem, kertje virágát le nem tiportam, s hogy Elet gazdám a legnagyobb úr, azt senki nálam nem hiszi jobban. A vendégség nem tarthat örökké, ez természetes, így rendéltetett. De engedtessék meg, hogy unottan én köszönjek el, mielőtt megyek. SIMKÖ MARGIT Öreg cimborámhoz Nem a te hibád, Nem a te vétked, Hogy egy szál virág Jutott csak néked, Hogy sok sok ajkon Csók másnak terem, S c. öndes panasz nyom, Titkolt gyötrelem. Nem a te hibád. Nem a te vétked, Hogy aki így lát, Őszülve téged; . Bácsinak szólít, Megilletődve, Ez mért szomorít, S mért rettegsz tö'r' Nem a te hibád Érzed és mc S tudod, a' Nem látja í, Hogy szí jmed, Egyre b Erezve A Cél agyog! Ner hibád, He j el nem éred, Nem érheti vád Egyéniséged. Az út nyomodban Már történelem, S leiqazoltan Várt rád a jelen. Csak menj, s lám, szemed Előre tekint, S már vágy-gyermeked A célnál kering .. . Csak menj, s vidáman Verjen a szived, Hidd el: a mában Minden csók tied! Nézd; őszöd hegyén Szüretre várnak, S dal pezsdül levén A muskotálynak, S már töltik a bort; Emeld poha'ad; Ülni egy új tort — Ve restelld magad! CSONTOS VILMOS 9