A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-13 / 15. szám

PETRU DUMITRIU: /L ireszleH csala (A családi krónika című kötetből) 1947 nyarán Jack Variam tagja lett egy hivatalos küldöttségnek, amelynek egy Hágában tartandó nemzetközi értekezleten kellett az országot képviselnie. Valamelyik este bekopogtatott a fia ajtaján. Szőke fiatalember nyitott ajtót, szemüvege mögül kivillant szemének figyelmes tekintete. Ennek a válla fölött pilantotta meg a fiát, aki meglepetésében talpra szökött. — Jóestét, — köszönt Jack Variam, roszszalóan nézve végig a felcsapott könyveken,, a garmadában heverő köteteken, a földre hullajtott újságokon, a jegyzetekkel teli dolgozóasztalon, a sok szanaszét heverő holmin, ami miatt azt se tudta az ember, hová lépjen. A szőke fiatalember félreállott, úgy nézte Ianel Varlaimot és az édesapját. — Remélem, nem zavarlak, — mondotta halkan Jack Variam. — Mit óhajtsz? — kérdezte szárazon a fia. — Eljöttem, mert egy igen fontos ügyet kell veled megbeszélnem... de látom, vendéged van ... — Nem, az elvtárs is itt lakik, akárcsak én... — Elmehetek, beszélgessenek csak nyugodtan, — dünnyögte H. Dragomír, és tapintatosan magukra hagyta őket... Jack Variam megtörölte izzadt homlokát és merően nézett a fiára: nem haraggal, hanem fürkészöen és aggodalmasan. Ionel Variam halotthalvány lett. Helyet csinált az apjának, lesöpörve az egyik székről a könyveket, ő maga az ágyra ült, várt. — Rég nem láttalak... azóta a gyűlés óta ... Megváltoztál... megférfiasodtál... A másik hallgatott. Nagysokára szólalt meg: — No igen... Két éve nem láttuk egymást. — Szeretném tudni, milyen tapasztalatokat gyűjtöttél, hová kanyarodtél az eszmék világában? — Szó sincs kanyarokról. Az eszméim gyarapodtak, de alapjukban ugyanazok maradtak, — felelt a fiú éles, gúnyos mosolyával. — Kedvesem, akinek emberekkel kell hadakoznia, az okvetlenül kétkedőbbé válik, csappan a lelkesültsége ... — Némileg még lelkesültebb vagyok, mint két évvel ezelőtt, — mondta ugyanolyan gúnyosan Ionel Variam. — Hogyan, — kérdezte nevetve Jack Variam, — akkor sem csökkent az elragadtatásod, amikor közelebbről is megismerted a vezetőidet ? — Hát, ami igaz, az igaz, — válaszolt Ionel Variam, — a te Mardan barátod mellett nem is nőtt; de Paraschiv Ionel mellett megférfiasodtam... a te szavaiddal élve... mert őmellette csak férfiak dolgozhatnak .. . Paraschiv Tonescu volt az, aki február 24-én, amikor a királyi palota előtti téren gépfegyverek kerepeltek, a szobortalapzatról szólott a tömeghez: kazánkovács volt a grivicai vasúti műhelyekben, egyik vezetője az 1933-as sztrájknak, s most ő vezette azt a minisztériumot, ahol Ionel Variam dolgozott. Jack Variam elhúzta az orrát: — Majd ha annyi tapasztalatod lesz, mint nekem, te se hiszel majd úgy az emberekben ,.. — Nem mindben hiszek... s úgy érzem, nálad se tapasztalatokról van szó, hanem egy különleges szemüvegről... — mondta Ionel Variam, aztán hozzátette: — fogj bele, mit akartál mondani, aa;t a szegény Ricut sem illik olyan sokáig az utcán várakoztatni. Jack Variam még egyszer végignézett a fián, aztán megszólalt, mint aki megállapít és leszögez valamit: — Velem jössz Hágába. — Hogyan? Ki mondta? — kérdezte hüledezve a másik. — Én mondom. Szükségem van rád. Velem jössz Hágába. Már javasoltalak is. Most csak azért jöttem, hogy megkérjelek, nehogy visszautasítsd. Velem kell jönnöd, szükségem van rád. A másik gyanakvóan fürkészte Jack Varlamot. — De miért? Mire kellek neked Hágában? — Mert... mert úgy jobb lesz, — nevetett Jack Variam, s arca veres volt a vértoluléstól. Kacaja zavartan erőltetett volt és tétova: a szieme nem nevetett, hanem szüntelenül és nyugtalanul figyelte Ionel Varlamot. A fiatalember kitartóan, még mindig gyanakvóan faggatózott tovább: — Mi az, hogy „úgy jobb lesz"? Jack Variam egyre csak kacagott: — De ha mondom, hogy úgy jobb lesz! Majd vigyázol rám. Bizalmi emberük vagy, százszázalékos kommunista: te leszel a biztosítéka, hogy nem szökök meg! — Hogy nem szöksz meg ? Vagyis... hogy nem maradsz ott nyugaton? — Ügy, ügy! Noha ez nékam eszembe sincs, — kacagott Variam, s apró kék szeme vidáman csillogott. De a fiű elszörnyülten hebegte: — S ha mégis ott maradsz? — Ugyan ne csinálj cirkuszt! Az ilyesmire gondolnod sem szabad. Eszem ágában sincs, — mondta az apa, most valamivel komolyabban. — S ha nem megyek veled Hágába? — De gyere, — sietett Jack Variam, ezúttal már teljes komolysággal. — Gyere, szükségem van rád. — Csak nem az a szándékod, hogy „megments" engemet? — kérdezte Ionel Variam, és elsárgult arcát fájdalmas mosoly torzította el. Jack Variam hallgatott. A fia folytatta: — Csak nem az a szándékod, hogy ottmaradj s aztán ott tarts engem is, arra számítva, hogy akkor már gyanússá lettem, feltehetik, hogy tudtam a tervedről, s én majd félek, hogy ha visszatérek, nekem kell felelnem érted is? — Ezt akartad. Hallgass. Világos, ezt akartad, — suttogta Ionel Variam. Lesújtottan állott. — Mit tettél velem apám... mit tettél velem, — nyögte, és arcát tenyerébe temette. — Mitt tettél velem ... Rettenetes felindultsága Jack Varlamot is felkavarta. Arca elkékült, dadogva kezdett beszélni: — Te nem látod, hogy szeretlek? — Hiszen a gyermekem vagy. Tudom, hogy nem szeretsz. De szeresd legalább önmagadat! Ne légy őrült. Vagy néni látod, hogy rámegy az életed? Hogy rámegy a fiatalságod? Hangjából fájdalom, szinte meghatottság csendült ki: az arca sem volt olyan vörös, mint máskor; öregnek tűnt, elerőtlenedettnek. — Elhajítsz minden örömet, a nőket, az irodalmat, tudományt, mindent... hogy ittmaradhass és megvalósíthasd a kommutükben még ezt is magukkal vitték — morogta az öreg. Arra még csak nem is gondolt, hogy a bűnös ott ül mellette a fűben, és bozontos szemöldöke alól mosolyog a gazdájára. — Hogy a fene egyen ímeg — szórta a szitkot a iméhekre, de a kutyájára is, és kimerülten rogyott le a patkányfogó ládára. — No, te, kalap, ha elszalasztottad a szerencsét, akkor büntetésből te kerülsz a ládába, s belódította a patkányfogóba. Egész nap kalap nélkül járt. Este a gulyát is csak sötétben merte hazahajtani, nehogy kinevessék, mert a patkányfogó ládát is a hóna alatt szorongatta üresen. Azaz nem volt üres, mert még mindig benne volt a kalap. Sándor bácsi ekkor végleg meggyűlölte a lyukas kalapot, s nekem adta. Én még aznap betettem a mesetarisznyámba az ócska, ütött-kopott, kalapot, ahonnan ma került a kezembe. Azt azonban Sándor bácsi máig sem tudja, hogyan került a kalap a domboldalra: GALIK JÁNOS,