A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-13 / 15. szám

Volt egyszer a világon egy hosszúfarkú kiskakas. A falu határában pedig volt egy félig kidőlt, bedőlt kútágas. Hát ez a kis kakas elment egyszer ez alá a kútágas alá kapirgálni. Addig, addig kapirgált ott, míg a kútágas ki nem dőlt. Abban a pillanatban odarepült egy billegőfarkú szarka. Rá akar szállni, hát uram teremtőm, a kútágas a ífö'dön fekszik. Kérdi tőle a szarka: — Te kútágaska mi lelt téged: Tán elfáradtál? Miért fekszel a földön? — Jaj, ne is kérdezd, — feleli a kútágas. — Addig-addig kapirgált a tövemben a hoszüfarkú kiskakas, míg ki nem dőltem bánatomban. — No bizony, ha kidőltél, akkor én is kitépem a farkamból a tollakat. Be sem várva a kútágas válaszát, hátra kapott a farkához s kitépte belőle csőrével a tollakat. Azzal nagy búsan felrepült egy közeli körtefára. Nézi, nézi a körtefa a szarkát, de nem látja a farkát. — Te szarka, hova lett a billegő farkad? — Ne is kérdezd, körtefa. A kútágas kidőlt bánatában, én is kitéptem a farkam. — No akkor nekem se legyen egyetlen egy ágam se. Kiált fel a körtefa. Azzal megrázta magát, s egyszerre Jehullt "róla minden ág és levél. A szarka búsan elrepült. A körtefa pedig ott maradt csupaszon, minden ág és - levél nélkül. Jön délfelé egy szarvas két '"kis gidájával, hogy megpihenjen a körtefa árnyékában. A körtefa azonban nem tartott árnyékot, nem volt sem ága, sem levele. — Mondd csak kérlek, jó körtefa, miért nincs árnyékod? — kérdi tőle a szarvasmama. — Jaj, kedves szarvas komám, nagyon nagy szerencsétlenség történt. Hallgass csak ide: Kora reggel a hosszúfarkú kiskakas elment kapirgálni a kútágas alá, s kútágas kidőlt, szarka kitépte farkát, én pedig bánatomban leráztam minden ágam s levelem. — Bizony, ha így van én is megölöm két szép giduskámat, — mondotta a szarv asmama. Megölve két szép giduskáját lement a vízre. Amint odaér rákiált a víz: — Hát te szarvas koma hova tetted két szép giduskádat? Hiszen mindig együtt jártatok a vízre. — Hej édes vizecske, ha te tudnád «ni történt! Hosszúfarkú kiskakas kikaparta a kútágast, szarka kitépte farkát, körtefa lerázta ágát, levelét, én megöltem két szép giduskámat bánatomban. — No ha ti úgy, én akkor vérré változom — mondta a víz, és rögvest vérré változott. Megy a vízre a leány, hogy vizet merítsen a korsójába, összecsapja a kezeit: — Mi lelt téged édes vizem, hogy vérré változtál? — Ö, lelkem, ne is kérdezd! Hosszúfarkú kiskakas kikaparta a kútágast, az kidőlt bánatában, szarka kitépte farkát, körtefa lerázta ágát, levelét, szarvaskoma megölte két szép gidácskéját, én pedig bánatomban vérré változtam. — Hat ha úgy történt, legyen úgy — felelte a leány. — Én is ö^etöröm ezt a korsót a fejemen. Ügy a fejéhez verte a korsót, hogy menten elöntötte a vér, s a korsó milliom darabra esett. Megy haza a leány véres fejjel, meglátja az anyja s kérdi nagy ijedten: — Mi lelt téged édes lányom? Elmondja őneki is a leány amit a víztől hallott — Jaj, te bolond — kiáltott föl a? aszszony. — Akkor én is a falra kenem a tésztát, ha te olyan szamárságot tudtál csinálni. Éppen keni a tésztát a falra, mikor belép az ura. — Hát te szerencsétlen asszony, mit tettél? miért kented a tésztát a falra? — Hej, én édes jő uram, nagy sora van annak. El is mondja ő szépen. — No ha te is így csináltál, úgy akkor én is leborotválom egy rőf hosszú szakállam. — Azzal fogta éles borotváját s egy nyisszantással levágta egy rőf hosszú szakállát. Este aztán jön haza a nagy, legény fiuk, nézi nézi az apját. — Édes apám, hova tette az egy rőf hosszú szakállát? — Elmondom én neked mindjárt édes fiam. Reggel a hosszúfarkú kiskakas kikaparta a kútágast, kútágas kidőlt bánatában, szarka kitépte farkát, körtefa lerázta ágátv

levelét,' szarvas megölte két szép giduskáját, víz vérré vált, húgod összetörte fején a korsót, anyád falra kente a tésztát, én pedig levágtam egy rőf hosszú szakállam. — No bizony akkor én se leszek okosabb kendeknél — mondja a lenény — Megyek s levágom a keselovam négy lábát. ' t A baltával kimegy az istállóba. Éppen akkor toppan be hozzájuk ep" obsitos huszár. Megragadja a legény karját és rákiált: — Hé, megállj, ecsém! Mit akarsz azzal a szép lóval? — Ne is kérdezze jó vitéz uram. — Kiskakas kikaparta a kútágast, kútágas kidőlt bánatában, szarka kitépte farkát, körtefa lerázta ágát, levelét, szarvas megölte két szép giduskáját, víz vérré vált, húgom összetörte korsót a fején, anyám falra kente a tésztát, apám levágta egy rőf hosszú szakállát, én. pedig levágom szép kesely lovam négy láb't. — Vágod bizony a magadét, nem a lovadét! — kiált fel a huszár, majd kirántva kardját megtáncoltatta a legény hátán. Utána .elkötötte a szép kesely lovat, felült a hátára és elvágtatott vele. A kapuból még visszakiáltott: — Elviszem lovatokat, mert ilyen bolond családba nem való csak szamár! Haza érve a falujába, elvette régi Jegybéli mátkáját. Csaptak nagy lakodalmat. Mindenki ehetett, ihatott amennyi belefért. Ők pedig még ma is élnek ha meg nem haltak. Gyűjtötte: HEGEDŰS FERENC A farkas és a mókus L. N. TOLSZTOJ: Zöld erdőben ógról-úgra ugrált a fürge mókus s hogy hogy nem, egyszer leesett, mégpedi" a ja alatt szundikáló farkasra. Felugrott a farkas, nagy mérgében szét akarta tépni a remegő állatkát. — Eressz el — kérlelte a mókus. — Jó, megbocsátok — szólt a farkas —, ha megmondod, hogy V mókusok, mért vagytok mindig olyan vígak, jókedvűek. Nekem soha nincs jókedvem. Sokszor figyelgettelek már benneteket, ott fenn az ágak között mást se csináltok, csak állandóan ugrabugráltok és játszadoztok. — Félek itt tőled — szólt a mókus. — Eressz előbb a fára, — majd onnan lekiáltom a választ. A farkas elengedte mancsai közül. A mókus felszaladt a fára, és így szólt a farkashoz: — Neked azért nincs soha jó kedved, mert rossz vagy! Szivedet a méreg tüze égeti. Mi azért élünk vígan, boldogan, mert jók vagyunk és ok nélkül senkinek rosszat nem teszünk. 16 A félelmetes állat Sétálni ment a kis egérke. Járt-kelt az udvaron, aztán viszatért az anyjához. — Két furcsa állatot láttam — újságolta lelkendezve az anyjánaik. — Az egyik nagyon félelmetes volt, a másik jó, akár a falat morzsa. — Meséld el, milyenek voltak? — szólt az anyja. — Hátha ismerem őket. — Az a félelmetes büszkén járt az udvaron, a lába fekete, taraja vörös, szemét kidülileszti, mint a béka és a csőre görbe, akár a kampó. Mikor közelébe értem, kitátotta a száját, felemelte az egyik lábát és akkorát kiáltott, hogy az ijedségtől azt se tudtam, merre szaladjak. — Ez a kakas — felelte az öreg egér. — Nem bánt senkit, ettől ugyan ne félj! — No és a másik? — kérdi tovább kíváncsian. — A másik az udvar napos oldalán feküdt, halkan dorombolt. Szép selymes a bundája, nyakát fehér csík övezi, a lábai Szürkék, vékonyak. Kis hegyes körmeit nyalogatta, néha a farkával végigsöpörte a földet és hosszú bajsza alól egyre csak rám hunyorgott. — Te csacsi, hisz az volt maga a macska! — szólt ijedten az öreg egér és fiát gyorsan betuszkolta a szalmakazal alatti meleg fészekbe.