A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-13 / 15. szám

MÁCS JÓZSEF: Magasabb pontról nézve a falu nyújtózkodó, csikasz test. A házak a kanyargó snüút két oldalán sorakoznak, szép zárt sorokba, gyümölcsösök és topoíyafák ágaival takartan. Északra, a domb lábánál patak csillogtatja keskeny hátát, nyugatra, öszszeölelkező útvonalak rajzolnak hatalmas szárú keresztet a faiu szélére, délre erdők koszorúja festi rozsdabarnára az ég alját. Ha beesteledik, nagy tó a falu, melyben a remegő, gyengén pislákoló lámpák, szétszórt csillagok. És csendes, nagyon csendes. Szekér nem zörög, lovak sem topognak, nyerítenek, a pásztorok is beterelték már a kijáró barmokat a legelőről. Egy helyen nyikorog a kút kávája. Szépe László meri későn a vizet a moszatos, pernyés vályúba. Mindig késve meri a vizet, mert ha a napnak harminchat órája volna, az se lenne több neki a huszonnégynél. Betakarítás ideje a szeptember. Nyolc szekér krumplit hozott be, kukoricakórót is kaszált egy hétre valót, fát is vágott egy keveset, meg a csűrön cserepeket igazított, szóval van dolga éppen elég, s ha ennyi mindenről nem is adhatna számot, akkor sem végezne korábban az itatással, így szokta meg. Első a kaszáiásban, kinti munkák végzésében és utolsó az itatásbah. No, de az ember mindenben nem lehet első, mint ahogyan utolsó sem lehet. Meri, meregeti szorgalmasan a vizet, engedi vályúra a fényes szőrű lovakat, borjúkait, teheneket, s közben a szomszédék udvarára lopakodik a tekintete. Nem udvar az, amolyan átjáró. A falu valamennyi lakója keresztül-kasul vághatja, taposhatja. Egyik oldalán meszét pergető, elhanyagolt ház, szemrevaló, negyven éves özvegyasszony lakja. Egyedül, magánosan él az asszony már harmadik éve, ' lánya kirepült a fészekből, férje tüdőgyulladásban meghalt. Gulyával járta a legeiő fakó, napégette, kopár földjét. Vidáman, fütyörészve járt a csorda után. Aztán egy csendes, ólmos eső megpaskolta a testét, belehalt. A vízmerő ötven éves, kicsit görbe a háta és jobbját ferdén viszi előre. Ilyen korban ritka paraszt ember pillog özvegyasszony udvarára. Ő más. Vére különíti el egyívású társaitól. Mióta felesége megvéknyult, megöregedett és szolgálatára állni képtelen — fáradhatatlan az özvegy hajtásában, megkaparintásábain. Mert a vére sűrű, mint a vackoló éjszaka, és nyugtalan, mint az üvegcsőbe zárt higany. Egy hónapja talán, tizedszer volt vérvizsgán a városban — néhol a bőre kiütéses —, s az orvos, a lenhajú, égő szemű fiatal ember most is csodálkozva és az irigység kényszeredett mosolyával az arcán- ingatta a fejét. — Hja, kérem ... a maga vére régi vér. Kevés embernek vain ilyen jó vére. Cseréljük ki az enyémmel! — Osztain mit told rá a doktor űr, ha belecsapok o tenyerébe? — A fiatalságomat • — Vöt már az nekem. Viccesen, tréfásait folyt, ömlött, zuhogott a szó. Ize, sava, borsa volt a mondatoknak. Bárcsak hallgathat*^volna az özvegy! Nem húzódózna tőle, nem kerülgetné. Játszana, incselkedne vele. És akkor megtudná, hogy ezzel a vérrel játszani nem lehet. Ez a vér megállást paraincsol és megadást. Mitől oly egészségesen sűrű a vére? Az örökös robottői vagy a vásári kupecek borkinálásaitól? Néz a ház parányi ablakára, melynek szárnyait lélegzésre kitárták. Régebben kieszelte, hogyan érhetné el az asszonyt, s most ez a meleg, fülledt Őste, a nyitott ablak kedvez a buja képzelgéseknek. A munkája is olyan, mint a nagy elhatározásokra készülödőké. Markolja kútostort, a vedret, a lovaló kötőfékét, s gyomrában az izgalom lepkeként lebeg, lebeg. Itatás végeztével asztalhoz sem tud ülni, fe'eségéhez sem szólni, csak lépeget tétován a kredencig meg vissza, a karoslócáig meg vissza. Más jelentősebb bútordarab nincs is a házban. Tálas van még és egy kopott, láncos falióra. Az öreg tiktakkolóra nézeget minduntalan, mikor ugrik mutatója a tízre. Csigaként másznak előre a percek, izgalma mintha szemlátomást nehezedne az óra mutatójára. Belehunyorít e faion függő tükörbe. Töröt* üvegdarab, egyik oldala vastagon bekormozva. Vonalas homlok alatt, beesett szemgödr'kben villan a tüzes szempár. A szemefehérje villog. Vére villogatja. Vére korbácsolja ki az éjszakába. Felesége, a sápadt, sárgás bőrű, ritkafogú asszony varr, zsákokat foltoz, nem ügyel az emberre. Csak mikor pontban tízkor megnyitja az ajtót, néz fel savanykásan és fáradt tüdeje fojtja a hangját. — Hová mész megint? — Zaiachoz. — Vöt itt máma. — Tudom. — Akkor minek mész? — Beszélni vele. Mikor jön a mérnök felmérni a földeket?... És hogyan kezdünk? Gépekkel-e mindjárt, vagy az elején csak a magunk lovaival? — Eridj hát, ne szaporíts! Az ember csendesen teszi be az ajtót. Csaholó kutyák és nyugalomra készülő mocsári békák utolsó nagy lármája tompít szöges bakancsának koppanásán. A kapuban széjjelnéz, nem les-e rá a veje yagy a lánya. Vigyázva, óvatosan szabadul háza börtönéből és ugrik ki az útra. Döbbenete azonban bénítja a lábát. Az eresz árnyékából lánya szól. — Apa. — Mi? — kérdi vontatottan. — Hova megyen? — Zajachoz — Azt hittem, ahhoz a nagymellűhöz. Legyen esze. Legényfia van, katona szegény. — Nem kell engem tanítani — fojtódik a hangja, és irányt tévesztve lódul Zajacék felé. Lánya szeme a holdvilágéba kapaszkodik és kíséri, kíséri, míg csak a magas, korhadt kapu el nem rejti. Idegen udvarról lopózkodik ki a mezőre, poios dűiőre veti magát és elmerül az éjszakában. Északi embereknek is tetszene ez az éjszaka. A mezőre könnyű derengés száll. 12