A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-30 / 13. szám

SZABÓ BÉLA A madarak végzetéről Dávid csak hetekkel később értesült Richterné révén, aki Hanzitól és Fréditől tudta meg a történeteket. így pontos képet nyert arról a borzatifias éjszakáról, amely méltó befejezése volt a nappal történteknek, mintha valaki pontot tett volna a deportálás sző után. A döntő változás akkor következett be a madarak életében, amikor Frédi mamája lejött Dávidék elsőemeleti lakásából és magával hozott egy kis díványpárnát, pár zsebkendőt és egy csipkeabroszt, amely már foszladozott ugyan, de ügyesen bestoppolva még mindig abrosznak számított. Igazán csekélyértékü holmi volt, ezt bárki megállapíthatta, de viszont azt is szem előtt kell tartani, hogy a zsidó hagyatékból nem jutott nekik több. Sajnos, az ő házukban egyetlen zsidó sem lakott, ezért Frédi mamájának az a sors jutott osztályrészül, hogy lesben kellett állnia, amíg a szomszéd házbál viszik a zsidókat. A díványpárnát a többi holmival kecsesen a hóna alatt szorongatta, mélyet sóhajtott és előkelően megjegyezte, sajnos, nagyon sokan vannak, akik még ezt a csekély értékű holmit is irigylik tőle. Bizony, ha az ő ura, a Náci nem lenne a fronton, akkor minden másképp lenne... de így?... Ingerülten rászólt Frédire, hogy jöjjön haza, Frédi erre készségesnek mutatkozott, csak arra kérte az anyját, hogy egy percig várjon, mert Flírit magával viszi és vigyázni kell rá, hogy az úton meg ne fázzon. Ártatlan megjegyzés volt, gond és emberség érződött szavaiban. Mégis, amikor anyja meghallotta, hogy a madarat magával akarja vinni, éktelen lármát csapott. Felháborodottan tiltakozott ellene, hogy az ő lakásába zsidó madarat vigyenek. Becsületes német anya, akinek az ura a keleti fronton harcol a zsidó bolsevizmus ellen, ilyesmit nem tűrhet. Nem érti, rejtély számára, hogy éppen az gyermekének támadt ilyen gondolata. Frédit elkeserítette anyja harsány tiltakozása, de elhatározásán mit sem változtatott, dacosan kis markaba fogta F16-rit és elszántan zsebre vágta. Frédi eleinte azzal érvelt, hogy a kanári nem zsidó. De anyja dühösen toppantott a lábával és harsányan, fennen hirdetve lejelentette, hogy minden, ami egy zsidó lakásban található, meg van pecsételve a zsidő tisztátalansággal. E kinyilatkoztatása, természetesen enyhe utalás volt a házmesterné gazdag zsákmányára, ezt még a házmesterné sem értette félre, csak éppen az ostoba Frédi nem sejtette, hogy mire vonatkozik. Éppen ezért igen élesen visszafeleselt az anyjának és azt mondta, hogy akkor a diványpárna is zsidó. Remek, de ostoba válasz volt. A kövér házmesterné egyenesen élvezte, és hízott csípője rengett a röhögéstől. Nem bánta volna, ha Frédi anyja megsértődik és a díványpárnát otthagyja, sőt titokban azt remélte, hogy röhögése is hozzájárul meggondolatlan tette jelkövetéséhez. Sajnos, nem így történt. A szomszédasszonynak eszeágában sem volt, hogy megváljon kincsétől, a nehezen kiharcolt díszpárnától, amelyre véletlenül akadt rá a maradék holmi között. Inkább a halál, semhogy ennek a közönséges, kövér perszónának jusson! Azt njár nem! Ráordított Frédire. - Kuss, fogd be a szád! — és ezzel mintegy elintézte az egész kínos ügyet, amely már kezdett kellemetlen méreteket ölteni. Akiben egy csöpp belátás van, megérti, hogy a házmesterné röhögése helytelen és illetlen cselekedet volt. Frédi anyja intelligens, művelt nő volt, a fasizmust nem felületesen, de lelke mélyén ápolta, így hát meg tudta állapítani, hogy egy tárgy, például egy díszpárna merőben más valami, mint egy eleven, színes, daloló madár, amely trillázó hangjával állandóan eszébe juttatja a származását. Semmi kincsért nem venne magához egy zsidő kutyát, amely egykor a zsidó vagyonát őrizte. Ugatásában életre kelne a zsidó, talán még álmából is felverné. Oly logikus mindez, hogy egy művelt nő azonnal megérti, de a házmesternének, ennek a hústömegnek hiába is magyarázná, sohasem fogná fel az ilyen finom árnyalatokat, ahhoz kultúra kell!. . . Frédi mamája keserű fölénnyel összehúzta a száját, és egy árnyalattal hűvösebben elköszönt. Frédi ijedten követte. Ismerte az anyját és hangulatát. Tudta, hogy otthon a nádpálca várja. Az úton, amint néma, dühös anyjával hazafelé haladt, a veréstől való félelem kínos izgalmában úgy szorongatta zsebében eleven zsákmányát, hogy legjobb szándéka ellenére megfojtotta. Otthon, mialatt anyja kiment a spájzba a nádpálcáért, még egy pillantást akart vetni gyönyörű madarára, hogy vigaszt merítsen a fenyegető nádpálca működése előtt, kihúzta tehát zsebéből a mozdulatlan, hűlőfélben levő, kimúlt kis testet. Frédinek még fogalma sem volt a fasizmus lényegéről és a „német fajta" felsőbbrendűségérő! ezért nem csoda, hogy a madár mozdulatlan teteme láttán hangos, gyászos sírásra fakadt. Anyja tettre készen bejött a nádpálcával, kettőt suhintott vele a levegőbe . . . Mégis, a sárgászöld tetem láttán, amely mereven, kinyújtott lábbal hevert az asztalon, hirtelen elállt fia elnáspángölásátó! Ellenben fasiszta anyához méltóan megdorgálta gyermekét, és a Führer isteni végzését látta abban, hogy a madár kimúlt, majd csitítgatva gyermekét felhívta figyelmét arra, hogy illetlenség, ha német gyermek könnyeket ejt egy vacak zsidó madár miatt. Végül az undor bizonyos nemével a madár két mozdulatlan szárnya közé dugta a nádpálcát, és egyetlen lendülettel kihajította tetemét a második emeleti ablakból az utcára. Frédi keserve e kegyetlenség láttára féktelen dühben tört ki. Anyjában már nem látta többé az anyát, hanem az ellenséget. Tette bosszút és elégtételt követelt, ezért habozás nélkül megragadta az asztalon álló súlyos kristályvázát és teljes erővel a madár utá

n

hajította. E döntő, viharos pillanatban az anya és gyermeke tekintete találkozott. Mindkettőnek szikrázott a szeme a pusztítás vágyától, és mindkettő ugyanakkor érezte, hogy a gyűlölet végső pontján örökre és elválaszthatatlanul egymáshoz tartoznia. Flőri élete ezzel véget ért, embernek nem okozott többé sem örömet, sem fájdalmat. Am párja, Lóri még tragikusabban pusztult el ugyanezen a sötét, rémekkel és iszonyattal zsúfolt éjszakán. Sorsuk csak abban egyezett, hogy végzetüket a fasiszta rendszer pecsételte meg. Richterné elbeszélése szerint, Flóri kimúlása után Lóri még vidáman ficánkolt, dalolt és kacagó trillákkal árasztotta el a házmesterné konyháját, amikor a család, elégedetten a zsidó-munkával, tiszta lelkiismerettel nyugovóra tért. Sőt Lórinak a trilláival oly nagy sikere volt, hogy a házmesterné megfeledkezett a tejről is, amelyet felforralni tett a tűzhelyre. A tej pedig, miután magára hagyták, sisteregve és búzt okádva kifutott. A kövér házmesterné ezért, mielőtt a szobába vonult volna családjával, kinyitotta a lépcsőházba nyíló ablakot, még egy pillantást vetett Hanzi fiával együtt az ugrándozó Lórira, majd elégedetten bólintva fogta a kalitkát és az ablak közelében álló magas, karcsú virágállványra helyezte. Eloltotta a villanyt, és Hanzit a szobába tuszkolta. Bent a szobában nevetve mondta az urának, hogy Hanzi anynyi rajongással szereti ezt a zsidó madarat, hogy legszívesebben az ágyba vinné kalitkástul. Ezzel vidáman nekilátott, hogy az összehordott zsákmány közt rendet teremtsen, mert a rend nagyon fontos, mondhatnám az élet nélkülözhetetlen eleme. Rakosgatni kezdett. Külön tette az ingeket, külön az alsókat. A porcelánt és a poharakat ide rakta, a harisnyákat amoda, fintorral tapogatta az egyik szétmállő női ruhát, és szakértelemmel simogatta a másikat. Nem azért, mintha neki bármelyik ruha is jó lett volna, de azért, mert mikor még Dávid anyján látta, kiszemelte, hogy ezt a ruhát Gréte húgának ajándékozza oda. Dávid ünneplő ruhájára is sor került, amely első önálló munkája volt. Egy kis átalakítással majd Hanzi fogja hordani az iskolába. Csak csekély átalakításra van szükség, mert hiszen Hanzi két évvel fiatalabb ugyan, viszont erősebb, izmosabb. Igaz, Hanzinak van elég ruhája, de egy ruhával több sohasem árt. így teremtett rendet a házmesterné. Alapos, körültekintő munkát végzett a rongyok és egyéb tárgyak osztályozásánál. Mindennek, ami a kezébe került, szerepet, helyet osztott ki. A család feje éppen papucsot húzott a lábára, amikor a konyhából tompa zuhanást lehetett hallani. Hanzi volt az, aki elsőnek az ajtónál termett, és nyugtalan sejtelmektől haj-Pl-