A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-30 / 13. szám

ORDŐDY KATALIN Őszi dal A vár alatt már lila ködök ülnek, egy bús vén verkli halkan nyekereg. Fáradt ökörnyál száll Dunánk felett, s a tárogató oly kedves a fülnek. Ott távol füttyent késve egy gyorsvonat. Hervadás szaga leng a levegőben. A nap eltűnt. Emlékszem, lemenőben megsimította könnyes arcomat. Feljön a hold, ezüstös gondola. A macskakövek tompán konganak. Bússá válik most minden gondolat, s lehangolódik minden zongora. SIMKÖ MARGIT Megelégedés A szobám nem nagyobb egy spejznél, de benne oly sok holmi elfér. Stokkedli, pár könyv (kis formátum!), elöl egy ablak, ajtó hátul. írógép. kicsi gyöngybetükkel, varrókészlet, nem túl nagy tűkkel, fűtóborda (kell télidón!), kis ágy s alatta félcipőm. Diőhéj-szótár szobám éke. £s van benne még sok-sok béke. S a szívem (érző kisegér!): az egész világ belefér! ZALA JÖZSEF A vak sebészorvos Nézem, ahogyan operál. Nézem, és szívem nagyon fáj. Talán nincs is komoly okom, valahogy elkomorodom. Bizony sokáig elmatat, míg felmetszi a hasfalat. , Lassan tapogat odabent. (Néha műszert is bennfelejt.) Hogy vak, 6 ez nem mellékes. Ezáltal olykor mellé nyes ... Ilyenkor elrebegi: Pardon. Csak nyugalom. Rögtön bevarrom . .. • Ö, vakbél, mutass együttérzést. Ne lapulj. Segíts, keresd a kést. Te tudod jól, hogyha más senki, hogy mi az, mi az vaknak lenni! FARKAS JENŐ Hízónk halála Anyám dáliáit már megcsípte az ősz dere. Rideg vasúti várótermek búja nehezedik a tájra. Vonatok füttye messze hallik, sokáig ott köröz a légben mint a távozni készülő fecskék hurcolkodás előtt. Az ég sötét, mintha ö is sejtené, tudná, hogy hízónk ma mond búcsút az árnyékvilágnak. Már itt áll a hentes, csizmaszárában éles kés. Apám a hurkatöltővel babrál, gondolatai messze járnak, Tán disznónk élete pereg le szeme előtt. Mily édes volt, bőre mily rózsás, hogy tudott dörgölödzn De ím, már jön! Formás fülénél fogják. Rúg-kapál, mintha érezne már valamit az elmúlásból. Értelmes szeme könnyeknek mély kancsója. Rám tekint vele, mintha mondaná: Testvéred vagyok, ember az emberek közt. Az életet úgy vettem, ahogy jött. Hálás voltam, ha moslékomban mazsolát találtam . .. Most szeme kimered. Meglátta a kést. Évezredek szemrehányása döf szívembe szeméből. S gigájából máris dől a vér, forró patak . . . Ö, bocsásd meg, hogy nem tettem érted semmit! Gyászom jeléül most két szalmaszálat hadd tegyek keresztbe perzselésedhez. S halljad ím ünnepélyes ígéretem: Emléked bennem élni fog hetedíziglen, s ha nem, úgy fusson cigányútra a falat, mit húsodból lenyelek kegyelettel! SIMKŐ TIBOR Jászói emlék Emlékszel még? Jászón, ott a jászol mellett vallottam én néked szerelmet. Gondolsz rá még? Avítt fapajta volt csak, rozzant, hol térdkalácsunk összekoccant; s öleltük egymást forrón, hosszan. Eszedbe jut még? Irigyen leste csókunk a hold. (Kis bébije akkor még nem volt!) Vérünk ujjongott, lelkünk dalolt, s szikrák pattantak bőrünk alól. Emlékszel még? Hogy nem emlékszel? Hogy inkább vegyem meg az ékszert, mit kértél tőlem már elégszer?!!