A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-23 / 12. szám

Közhírré téteik községünk minden lakosának ... így kezdte mondókáját majd minden nap Peterke Jónás, a falu kislbírója már harmincöt. éve az alvégen. Először ügyetlenül jártak a dobverők kapához szokott kezében. Meg az olvasás ás nehezére esett. El-elakadozott. Ilyenkor úgy tett, mintha torkát köszörülné, csak aztán folytatta. Régen volt. Sok jegyzőt, bírót, kurátort, csendőrt, no meg végrehajtót szolgált ki azóta. Hol az •egyik, hol a másik párt győzött a választásokon, de Peterke Jónás mindig megmaradt kisbírónak. Ezt a jegyzők, vagy még inkább a jegyzőnék tették, mert a Jónás bácsi legényember volt. A jegyzőlak udvarán egy külön kamrácskában lakott, így aztán a ekintetes asszonyok csak kiszóltak az ajtón, és Jónás bácsi aprította is már a fát, hozta a bort a pincéből, ha vendégek jöttek, vagy futott a boltba — de az utóbbi időben már csak ballagott — vaniliás cukorért. Nem fizették ugyan jól, meg aztán sokat is kellett nyelnie, de ö megszokta már. A mostani jegyző úr igen katonás ember volt, a dragonyosoknál kadétaskodott, ezért úgy követelte, hogy Jónás bácsi összeüsse a bokáját, ha szólítja, meg hogy a bajsza pödört legyen. Ügy is állt ez az őszbe csavarodott bajusz, hogy a fiatal legények is megirigyelhették. Neki azonban mégsem tetszett. De hát ha úgy kívánták ... Október vege felé járt. A nap reggeli fényének nem volt ereje már. Éppen hogy csak bevilágított az iroda ablakán. — Befűtök — gondolta Jónás bácsi —, a tekintetes úr szereti a meleget. Míg a tűz lángra kapott, szellőztetett, söpört, port törült, kitette a bélyegzőket, megfordította a párnát a tekintetes úr magastámlájú karosszékében, kivette a szipkából a megüszkösödött szivarvéget. Zsebre tette. Ez már neki dukált. Mégegyszer körülnézett, minden rendben vam-e, mint ahogy azt naponta szokta, aztán ment, hogy elhozza a tekintetes asszony számára a tejet. • Visszaérve már ott találta a tekintetes urat magastámlájú, párnás karosszékében. — Jő reggelt, tekintetes uram! — vette le kalapját, ütötte össze bokáját Jónás bácsi. Az föltekintett, cvikkere fölött végigmérte Jónás bácsit, csizmája tiszta-e, bajuszt pödört-e, mint azt tiszt karában tette a legénységgel, ráharapott a szivarszipkájára, miközben gyűrött arcizmai megfeszültek, és csak ennyit mondott: — Rendben van, nagyon meg vagyok elégedve. — Ezt úgy mondta, mint annak idején a császár. Jónás bácsi pedig úgy gondolta, hogy ma csendes, nyugodt nap lesz. — Jónás, keresd ki az alvégi szérű kataszterét. Nézd meg, a 18-as parcella a Boryéké ? — Parancs — és már is nyitotta az öreq, barna szekrény ajtaját, kiemelte a nehéz könyvet, aztán kotorászva szedte elő zsebéből drőtkeretes pápaszemét, vastag ujjaival fülére akasztotta és rövidesen rá is akadt, a régi, kacskaringós betűkre, nehezen silabizálva ki id. Bory Károly nevét, mely ugyan át volt húzva, de alatta kis betűkkel ez a megjegyzés volt olvasható: 1934. máj. 21-én áttestáltatott ifj. Bory Károlyra. — Igenis, a 18-as jelentette röviden. — Nahát akkor... — mordult a tekintetes úr, de nem fejezte be. Tolla koppant a kalamárisban, aztán szaggatottan sercegett a szivarfüstös iroda' csendjében. Miután az utolsó pontot is rávetette a fehér ívre, rálehelt a bélyegzőre és akurátusan ráhelyezte majdnem zajtalanul, de mégis szertartásosan a most már hivatalos irat közepére. Fekete nagy foltként éktelenkedett ott a pecsét cikornyás aláírása mellett. — Jónás — szólt oda a húsz évvel is idősebb embernek — kapd a dobod és tedd közzé! Aztán itatósával utószor kiszárítva az iratot, félbe hajtotta és átnyűjtota Jónás bácsinak. A csizma koppanása egyszerre hangzott az „igenis"-sel. Sarkon fordult és ment a kamrájába a dobért. Mielőtt magára akasztotta volna dobját, mindig elolvasta otthon, hogy mit dobol. Mert ugyebár, akármilyen nagy is a gyakorlata, mégis csak nyilvános dolog az ilyesmi. Meg aztán nem is szép, ha az ember akadozik. Szégyelli azt nagyon. Leült az asztaléihoz, pápaszemét megigazította, aztán szeméhez közel emelve olvasni kezdte az ismert írást. Csak onnét olvasta, hogy a járásbíróság 1937. évi szept. 19-én kelt végzése alapján... A közhírré tétetik községünk minden lakosának — ezt fejből tudta már, meg a paragrafusokat is kihagyta mert ő mindig csak erre' hivatkozott: — a 321-ik törvénycikk 12-ik bekezdése alapján ... Különben is mindegy volt a szám. Ezt úgy sem hallgatja senki, mindenki csak arra kíváncsi, hogy mi rendeltetik el. — Szóval: elrendeli ifj. Bory Károly tulaidonát képező szérű elárverezését, mely árverés... — de itt má!r nem olvasta tovább. Uijai közül kiesett a vékony papír. Keze egy pillanatig mereven állt meg a levegőben, majd Iéhullt a gyalulatlan, kopott asztal lápjára.