A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-23 / 12. szám

— Hát ez a Karcsi gyerek... a Juli fia... — ezt hangosain mondta — pedig olyan becsületes ember. Ha az a Juli élne... Jónás bácsi úgy látta maga előtt Julit, mint régesrégen. Hisz ő miatta maradt legényember. . Boryék jobban bírták magukat. Juli szegény ilány volt, aztán Károlyt, választotta. Igaz, Károly mellett sem volt rossz dolga, azaz nem lett volna, ha... ha az a harmadik gyerek nem betegedett volna meg. Semmi baja sem volt, csak egyszerre megbénult. Pedig három éves koráig olyan helyre gyerek volt. Vagy nyolc esztendőn át orvostól orvosig, amikor az sem segített, javasasszonyokhoz hordták. Túlélte anyját, aztán meghalt, ö meg szegény Juli, isten nyugosztalja, valami kőiika félébe halt bele. Károly dolgos ember volt, de ez a csapás elkeserítette. Az orvosok sok pénzébe kerültek. Még talán Pesten is voltak azzal a gyerekkel, de nam segített semmi. A pénz meg futott, mintha lába kelt volna. Kölcsön is két-t, de visszafizetni nem tudta, ímert kedve sem volt a munkához. Aztán ivásra adta a fejét. Hisz nem 'egyszer szedte fel a kocsma előtti sáncból és támogatta haza. Ezért aztán a Karcsi gyerek mint legidősebb kínlódik a pár hold földdel. Rájuk járt... Mindez pillanatok alatt villant át Jónás bácsi agyán, aztán hogy a papírlap fehérlett kamrájának fekete talaján, a dob szögre akasztva sárgállott a homályos szögletben, visszazökkent hivatásába. Nehezen indult a dob felé. Lábában is érezte azt a fáradtságot. Felvette a papírt, kalapjába tette, odacsoszogott a dobhoz, és nehézkesen magára akasztotta. Ügy hajtotta fejét a dob vállszíjába, mint az ökör a igába. — Ej élet, élet... — buggyant ki belőle a keserűség —, hogy ez a Karcsi gyerek... Lebandukolt az alvégre, aztán a szokott stációján megverte a dobot. Pergett, pergett, pergett a dob sokáig. Az asszonyok mind egy szálig kint álltak már a kiskapukban. A gyerekek is ott huncutkodtak körülötte, de Jónás bácsi csak verte, verte, pergette ... A kis vörös Sügér Misi mögéje lopódzott, és megrángatta a kabátját. — Jónás bácsi, elég imár"— kiabálta túl a dobszót. Az hirtelen kalapjához kapott, ügyetlenül szedte elő a: cédulát — máskor a bajuszát is megszokta pödörni, most erről is megfeledkezett —, megköszörülte a torkát és olvasni kezdett: — Közhírré tétetik — hangja most hivatalosan csengett, elmodta szokott paragrafusait, csak amikor ifj. Bory Károly, a Karcsi gyerek nevéhez ért, hangja meg-Várakozó Ottó rajzai csuklott. Aztán amikor azt kellett volna olvasni, hogy elárveztetik, elhomályosult a szeme is. Mi az, valahogy elhoimálydsodott... morfondírozott. Pedig régi receptje nem hagyta cserben. A beszappanozott pápaszem tisztán, homály talanuj fénylett szürke szemén. Mikor áment ütött a dobra, szinte megkönnyebbült. — De nehezen ment kendnek — szőlt odá gúnyosan Tóth Gyuláné, a hintós Török Eszti lánya, aki zsenília kendőjébe burkolózva közvetlen közelről hallgatta a dobszőt, miközben Győző fia arcát simogatta. — Megesik — vetette vissza Jónás bácsi, és máma nem szégyellte magát. A másodiik stációja a Bory ház előtt volt. Ma nem volt ereje megállni ott. A környező házaik lakói mind kínt álltak, várva a dobszót, a megszokott helyről, de Jónás bácsi elhaladt a Bory porta előtt. Fejét is elfordította. De mégse bírta megállni. Betekintett, Az udvar s a kiskapu üres volt, csak a Bory kart két jegenyefája lángolt vöröses sárgán az őszi napsütésben. Mintha valaki felgyújtotta volna, Povazsszky Norbert -Pl-Várakozó Ottó rajzai