A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-23 / 12. szám

ZDENÉK NEJEDL? Valódi és álrealizmus Már sokszor írtunk a realizmusi i, kifejtettük, mit értünk rajta és mi az, amit el akarunk érni vele. Azért ideje, hogy néhány szót szóljunk arról a „realizmusról" is, melyet nem tartunk annak, melyre nem törekszünk, mivel éppúgy, mint minden elgondolásra, tervre, törekvésre, úgy a realizmus jelszavára is sok olyasmi tapadt, amit semmiképpen sem lehet összeegyeztetni a mai, haladó, magasan művészi értelemben vett realizmussal. Igen, e jelszóra nem egyszer rásütötték már a művészietlenség, terméketlenség, tehetetlenség és az alkotóerő hiányának bélyegét. Ezért megvan rá minden okunk, hogy ezt az álművészetet a mai realizmustól — melyet követni akarunk — élesen elhatároljuk. Mindez nemcsak azért szükséges, hogy a valódi realizmus érdekében megkülönböztessük az álrealizmust az igazi realizmustól, hanem azért is, hogy végre megértsék ezt a másik, nem realista irányzatot követő, egyébként kiváló művészek is, akiket eddig a realizmus megértésében nagymértékben gátolt az a körülmény, hogy nem különböztetik meg a realista művészetet az álművészettől. 'Ha ezek előtt a művészek előtt valaki a realizmust említi, ők önkéntelenül is mindjárt az emiitett álművészeire gondolnak. Természetesen így nem értik meg, de nem is érthetik meg az igazi, értékes, művészi realizmust. Mindezt a Nemzeti Kultúra Kongresszusán elhangzott első felszólalásokból állapítottam meg. Akkor egyik kiváló írónk megdicsérte, hogy a realizmust olyan nagy művész alkotásain keresztül mutattam be, mint Smetana, mivel ők eddig a realizmuson valami művészileg jelentéktelent, szürkét értettek. Ez azt jelenti, hogy ilyen kiváló művészek is előítéletekkel küzdenek, melyek teljesen meggátolják őket a realizmus megértésében. És ami még ennél is rosszabb, a realizmusról alkotott nézetük megegyezlik az á'realista, kontárokéval, akiknek ugyanaz a véleményük a realizmusról, mint ezeknek, noha ők másképp értékelik. Elsősorban tehát azt kell kiemelnünk, aimi különben magától értetődő lenne, azonban mégsem magától értetődő, hogy tudniillik csak a realista művészet lehet egyedül az igazi művészet, nem pedig a kontárkodás és álművészet. Ez az első dolog, amit hangsúlyoznunk kell. Ha azonban valami álművészet, nem lehet realista művészet sem. A fércmunka akkor is fércmunka marad, ha realista köntösbe öltöztetik. Akkor talán még realista fércmunkának nevezhetjük, de sohasem realista művészetnek. Nem a realizmus az elsődleges kritérium, hanem a művészet. Az első választóvonal a művészetet határolja el az álművészettői, és csak azután a művészet keretében találjuk meg a további választóvonalat, mely a realista művészet és a nem-realista művészet közé von határt. A realista művészet azonban még mindig közelebb áll a szimbolista és egyéb nem-realista miT-vészethez, mint bármely más, tehát például az ún. „realista" álművészethez. Mindenesetre előbb említhetjük egy lapon a „Háború és béke" hatalmas alkotóját az antirealista Maeterlinckkel, mint mondjuk a fni „realista" ZahracLník-Brodskynkat. A művészetben is van bizonyos hierarchia, mely nem tűri a nivellálást. Nem valami arisztokratikus gőgből, hanem egyszerűen abból a reális tényből kiindulva, hogy a művészet, bármely irányzathoz tartozzék is, (mégiscsak művészet. Ha tehát valamely művészeti irányzatért harcc-lunk, még inkább ügyelnünk kell rá, hogy ne kompromittáljuk álművészettel. EJ _rt ne avatkozzatok abba, amiért mi harcolunk, ti álművészek! A realizmus nem lehet a tehetetlenség leple, mint ahogyan ez nem egyszer történik. A realizmus, amelyért mi harcolunk, éppen ellenkezőleg magasabb, a legmagasabb formája mai művészetünknek — olyan formája, melv sokszor hozzáférhetetlen sok, különben kiváló művész számára, éppen azért, mert ez a művészet új, magasabb formája. Ügy látszik, hogy az eddigi művészeti nevelés és szemlélet következtében a mai művész számára sokkal könnyebb egy expresszionista, szimbolista vagy futurista kép megfestése, mint egy művészi értékű realista kép megalkotása. Akkor azonban valóságos kicúnyolása ennek az új, magasabb művészetre való törekvésnek, ha valami kétes értékű színnycmat-festő azt állítja, hogy minderre & iiis képes, mégpedig azért, mert eddig semmi magasabbrendüvel nem próbálkozott, hanem csak úgy fest, ahogy azt az egyes táj- vagy egyéb képek tucat gyártóitól látta és tanulta. És ezért: álljanak félre az álművészek az új, magasabbfokú realista művészet megvalósítását célzó nagyszerű törekvéseink útjából. jVfásodszor: a realista művészet, mint ahogy az mai küldetéséből adódik, haladó és haladónak kell lennie, nem pedig a reakció — akár a művészi, akár a szociális vagy a politikai reakció leplének. Ez a művészet necn antimoderr, haladásellenes, márcsak azért sem, mivel a maradiságból sohasem született valódi művészet. A művészet alkotás, és az alkotás valami újnak a teremtése. Azért a művészet sosem lehet reakciós vagy visszaeső. De ha feltűnik is valami, ami ennek tartja magát, az álművészet a művészet sirja, nem padig újjászületése Hivatkozásunk a klasszikusokra sem lehet tehát visszatérés a múlthoz. Mint ahogy itt helyesen megjegyezték, nem akarjuk, hogy költőink Wolkerhez térjenek vissza. Hanem azt akarjuk, tanulják meg Wolkertől megragadni koruknak erőit, ezeknek tartás, a későbbi korra is érvényes kifejezést adva. Erre tanít minket Neruda, Némcová, Havlícek, Erben, Jirásek, valamint Smetana, Mánes és Ales példája. Ezért a klasszikusok kultuszát a haladás egyik eszközének kell tekintenünk. Ezek a mesterek megtalálták korukban a haladás útját. Ha tőlük tanulunk, mi is rátalálunk a helyes, előre vezető útra. És a realizmus ezzel csak fejlődni fog, mivel az említett mesterek nem menekülnék el a valóság elől, hanem megragadták azt, megsokszorozták, elmélyítették és művészetükkel magasra emelték. Megvalósították mindazt, amire nekünk manapság oly nagy szükségünk van, és amit a realizmus jelszavaként emlegetünk a valósághoz való pozitív viszonnyal kapcsolatban, ti. minden klasszikus 'magáévá tette korának és saját magának különleges valóságát. Mi hasonlóképpen szintén arra vágyunk, hogy művészeink megértsék és tudatosítsák magukban napjaink, valamint saját maguk külön valóságát és így elősegítsék mai valóságunk fejlődését. A haladás mmdig előre mutat jelszó itt is érvényes, sőt, a realista művészetben érvényes csak igazán. Tehát semmi sem áll távolabb tőle, mint bárminemű konzervativizmus, a reakciós irányzatokról nem is beszélve. Mindebből továbbá az következik, ogy a realista művészet formailag sem jelent és nem is jelenhet visszatérést a megtett úton. A realista művészetben nem lehet mindent felhasználni, amit az ún. modern művészet formákban, színekben, szavakban és hangokban alkotott, mivel sok olyan elem \cn benne, mely éppen a valóságtól való eltérés, a valótlansággal való játék következtében jelentkezett. Mindennek azonban a mai realista számára nincs semmi értéke. De az új formák keresése az ő számára is megmarad, ső1

talán még fokozódik, mivel egyetlen játék sem oly sokoldalú és találékony, mint a valóság. Ezért a realista művész is sok jót meríthet az ún. modern művészetből. A modern költészet szótárának és anyagának gazdagsága, fogalmainak, képzeteinek és képzettársításainak színessége és gazdagsága kétségtelenül nagymértékben megnövekedett, ezért a realista művész szívesen fölhasználja azokat ott, ahol az felfogásával és valóságszemléletével megegyezik. A zenész, a festő, a szobrász és a színész ugyancsak értékesíteni tudja a modern művészet adta lehetőségeket saját érdekkörén belül. Nem arról van tehát szó, hogy minden újat, modernet egyszerűen elvessünk. Ellenkezőleg, semmi sem volna veszélyesebb, mint ez. Éppen ezt akarják az álművészek, mivel ez helyzetüket nagyon megkönnyítené: semmit sem tanulni az új művészetből, hanem csak festeni úgy, amint az nagyapáink korában szokás volt. A realizmusban azonban ez nem olyan könnyű. A valóságnak megfelelően változik a realista művészet is. És ahogy a valóság átment az ún. modernség szakaszán, éppúgy követte ezt a művészet és az egész kultúra. Nem kell ezért ezt az egész fejlődési szakaszt elvetni, sem pedig ügyeskedve megkerü'ni és a realizmushoz hátsó, rejtett ajtókon eljutni. így tehát, szembenézve a ma már sok tekintetben túlhaladott régi valósággal, az ún. modern művészet útvesztőjén keresztül kell előre jutnunk. E tekintetben máf sok szép példa áll előttünk. Ezek egyike O. Ostrcil, aki a modern művészet egész paraboláját megjárta, míg sok küzdelem árán eljutott a „Jancsi királyságá"-ig. És hadd említsem meg a fiatalok közül Vit Nejedlyt, aki szimfóniáitól a ,.Százötvenmillió"-n keresztül eljutott győzelmi Indulójához, mely győzelmi nemcsak az utolsó háborúból kikerült emberiség, hanem a művészet szempontiából is. E mű valóságos iskolapéldája annak, hogyan lehet a modern művészet bozótján keresztül eljutni a tsljes értékű művészi és népi realizmushoz. armadszor pedig: nem bármilyen reaizmusért, hanem a szocialista realizmusért harcolunk, éppúgy, mint ahogy mai valóságunk a szocializmusért folytatott harc, a szocializmus felé vezető ját. És ezért ezt sosem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mindezt azonban ne csak politikai okokból tegyük, habár azoknak is felmérhetetlen jelentősége van számukra, hanem a művészet szempontjából is, mivel a művészetet is, ha igazi alkotás — minden alkotáshoz hasonlóan — a valóság élménye előzi meg és így inkább a holnap, mint a ma képét tükrözi, azonban semnvesetre sem a tegnapét, mert ez már a múlt, tehát kész mű, melyet nem most kell megalkotni. De a ma is tulajdonképpen már itt van, s ezzel kapcsolatban sem érvényesül teljes mértékben az alkotóképesség. Ezzel szemben a holnap megköveteli teljes közreműködésünket és alkotóképességünket: meg kell közelítenünk mával a holnapot. Ezért a művészet is elsősorban a holnapot alkotia meg. Smetana „Hazám" c. műve nem keletkezésének korát tükrözte. hanem az eljövendő holnapét, melynek Smetana hirdetője, harcosa és úttörőié volt. Történelmi tárgyú művészetissk Smeta-12