A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-16 / 11. szám

Eletem egyik legszebb perce volt ez a perc! Három nap múlva újra megszólalhatott a sziréna, s tovább folyt a megszokott munka. A tavaszi szeleik nemcsak meleg esőt, hanem jő híreket ils hoztak. Rövidesen új emberek kezdtek az Irodába járni, s meglepő gyorsan új állá9t keresett magának a „szprávca" is, meg a gépésze is. Még szerencse, hogy a Jóska egy hónap múlva felgyógyult, s nem volt semmi zökkenő a termelésben. Az emberek arcára lassan visszatért a vidámság, aj szívekbe a remény, a, lelkekbe a jövőbe vetett erős hit! — Rabságunknak vége már! — énekelte most már Jóska is hibátlanul. Az üzemkováccsal valóságos csoda történt. Testébe visszatért az egészséges élet színe, keze újból könnyen forgatta a nehéz szerszámokat. S Jóskával ilyenkor ha egymásra néztünk, szívünket kimondhatatlan jóleső érzés járta át. Az üzem pedig egyre bővült, egyre erősödött. A termelés a háború előttinek már a duplája volt. Üj, modern, gépekkel dolgoztunk, s az üzemek és a munkások között egészséges, szocialista verseny indult meg'. Az újságban oedig napról-napra találkoztunk már az élmunkások eredményeinek az ismertetéséve! Az újságíró nálunk is járt, s az üzemi pártszervezet javaslatára az öreg üzemkovácsot lefényképezte. Micsoda büszkeséggel Olvasták aztán a cikket a Bárányos unokák! Sehol a világon nem volt az öregtől boldogabb ember! Ügy dolgozott, mint évekkel azelőtt fiatalabb korában. Még azt sem engedte, hogy a vén kazánokat más tisztítsa meg a mlészkőrétegtő! — Magaim szeretem én azt elvégezni — jelentette ki határozottan, s egész márciusban a kazánban lakott. Hiába mondtuk; nem neki valő munka az már! Elég ha irány It ja a többieket a munkában! Kímélje magát! Nem fogadott szót. %>rilisban csakugyan megbetegedett. Most imár rendületlenül járta az orvosi rendelőt, s egyre csak ezt hajtogatta. — Ha legalább még addig élhetnék, amíg a Dunántúlon lakó unokáimat is kedvemre összecsókolhatnám. Csak addig, csak legalább addig. Írták hogy őszre megkapják a határátlépési engedélyt. Vigasztaltam, de csak tétova mosollyal rázta a fejét. — Nem, nem... Érzi azt már az ember .,. Egy októberi napon is orvostól ballagott. Szép őszi idő volt. Igazi vénasszonyok nyara. A nap úgy Sütött, hogy az ing is lekívánkozott, de ő nagykabátában kopogtatott be az irodába. Leültettük, beszélgettünk. — Búcsúznil jöttem — mondja egyszer csak halkan a fekete kabátbó! — Először idejöttem, de szeretnék menni még a műhelybe is. Köhögni kezdett, de azért folytatta. — Harminckét évig dolgoztam én itt a kenyérért, s néhány esztendőt meg a boldogságért. A harminckét év alaitt gyakran álldogáltam itt a tulajdonos előtt, de még gondolok, de olyan dologról van szó, amely elsősorban Bárányos bácsit érinti. Izgatott hangom egy kicsit felélénkítette, s figyelmesen hallgatta mondókámat. Elmondtam, hogy nagy a baj. Ali az üzem. Géptörés. Az emberek csak szédelegnek az uidyaron. Segítség kel! Amíg beszéltem, egyre pirosabb lett sápadt arca. A két beesett szeme is (ragyogóbbá vált. — Hát magára gondoltunk, Bárányos bácsi. Ha az egészsége megengedné, hogy legalább tanácsot adni bejönne. Csak néhány napról van szó. — Bemegyek! Hogyne mennék fiam. Nem mondom, egy kicsit gyenge vagyok, de ez a nap, ez jót tett nekem mostanában. Egy kicsit jobban érzem magaim. Mondd meg, hogy délután ott leszek! — Köszöníük. Bárányos bácsi, köszönjük! S arrtjfcort kezet fogtam vele, úgy éreztem, hogv van, hogy desz még erő azokban a meg ráncosodott, bütykös ujjakbam! Másnap reggel dobogó szívvel közeledtem a irrtűhely felé. — Kip, kop, — kjip, kop... így szólt a kalapács ... — Kip, kop, kip. kop... vetite ét a szívem is rögtön az ismerős, boldog ritmust. — Jó reggelt Bárányos bácsi! — köszöntöttem vidáman a karmos embert. — Hogy szolgál az egészsége? — Tűrhetően fiam, tűrhetően — mondta (bizakodással, s nagy igyekezettel forgatta a kalapács alatt a fehér vasat. — Kip, kop, kip-kip-kip!!! táncoltatta meg pájkosan az üllő szarván a kalapácsot.