A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-16 / 11. szám

akkor nem úgy beszéltek sem velem, sem a munkásokkal, mint az utóbbi évek alatt. Bizony ez a nyolc-tiz esztendő sok változást hozott az emberek életébe!!! Újból elfogta a köhögés, s egyre nehezebben beszélt. — Tessék hazamenni, lefeküdni' — mondtuk neki mindnyájan. — Megyek fiam, megyek már. No, hol a kalapom? — és kezet fogott mindenkivel, aki éippen az irodában tartózkodott. — Hát isten veletek! Aztán gondoljatok, még néha rám — mondta erőltetett mosollyal, de a vidámság csak nem akart sikerülni neki. Elkísérem a műhelyig, ajámllkoztam, s mlg a gyárudvaron végigballagtunk, igy szőlt hozzám. — Emlékszel-e még fiam, amikor .kimaradtam" az üzemből? Téged küldtelek fel akkor a táskámért a műhelybe. — Emlékszem. — Hét tudod, azért küldtelek akkor téged, mert akikor én még nem akartam elbúcsúzni a műhelytől. Féltem, hogyha magaim jövök, erőt vesz rajtam a gyengeség, s ha az ember egyszer szívből elbúcsúzik, akkor már nem is várja, nem is hívja többé vissza senki. Mert a búcsúzás lemondást jelent, s ha egyszer valamiről lemondtunk, akkor az már elveszett az életünk számára. Hát ezért nem jöttem ön akkor fiam... Várakozó Ottó rajzai füstkarikákat lövellt az ég felé, s lehetett hallani a munka zsongását is. A gyáron túl, a szőlőhegyen a fék már aranyszínű fátyolt borítottak a nyakukba, az erdő is olyan volt, mint egy színes selyemszőttes. Alltunk és néztük egy kis ideig ezt alz őszi képet, s arról próbáltam beszélgetni, hogy az idén sakkal jobb lesz a bor, mint tavaljy volt. Otthon ágybadugita Erzsi mama, de már csak egyszer beszélt értelmesen. Másnap reggel hat órakor, amikor fújt a gyár. Még kinyittatta az ablakot, s amig a munkába hívó harsona zengett, halvány mosoly rezdült meg a szája szögletén. Néhány nap múlva, amikor a harangok megszólaltak, egy percre az üzemben is elhallgattak a gépek, és az emberek levették a kalapjukat. A temetésre az egész gyár kivonult. A fekete csoport némán állt a sötét sír körül, s amikor a munkások nevében Fodor József elbúcsúzott, egyetlen szempár sem maradt szárazon. A nehéz rögök dübörgése aztán elnyomta a kis unokák zokogását is, s e pillanatban, a megbeszélt jelre megszólalt a gyár szirénája. Messzeszálló, hegyet-völgyet ébresztő hangja moist olyan volt, mint egy szívettépö fájdalmas sikoltás ... KOVÁCS ISTVÁN — Ejnye, ejnye Bárányos bácsi! Hát most sem kell még elbúcsúznia! De ő már nem figyelt rám. A műhely elé Irve kicsit megállt, körülnézett s remegő cézzel nyomta lé a kilincset. Bent éppen acélt tüzesltettek, s amint Jóska kihúzta a parázs alól, kékes láng ábráit utána. Megpendült a kalapács. — Kip, koip," kip, kop . . . Egy ideig szótlanul nézte az öreg, s egy ricsit elkérte a Jóska kezéből. Megpró' álta még a régi munkát, a cifráját is akarta, de bizony már sántított a iftmus. — Pip, pip — csak így szólt már a csen}ő acél. Megtapogatta még a kopott szerszámodat, elindította egy kicsit az asztergapalot is, s végül alz embaírré cseperedett máshoz fordult. — Jóska fiam, becsüld meg ezeket a szerszámokat, a munkát, az előtted álló jyönyöirü életet. Azt hiszem, többet már lem kovácsolunk együtt. Kézét nyújtotta, de az nagyon reszketett, mosolyogni' is akart még, de amint az aj;ón kilépett, eló kellett vennie a zsebkenlőjét. „.. •„ Hazáig kisértem. A rét közepéről még óvszer visszanézett. A két kéménv bodor