A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-16 / 11. szám

s alz üzemi tanács is hozzájárult a felvételhez. Folyt tehát tovább a munka. Látszólag semmi sem történt — csak egy üreg ember maradt ki az esztergapad mellől. * • * ßn néha-néha meglátogattam Bárányos bácsit. Valóban beteg volt. Szemlátomást fogyott, mint a holdvilág. Ha a betegsége felől érdeklődtem, a felesége beszélt helyette. — Jaj, lelkecn, olyan ez az ember már, imánlt az élő halott. Mióta lefeküdt, egészen elkopott szegény. Mikor a gyárból kimaradt, egyiideig még tartotta magát, többször is készüit, hogy benéz a gyárba még. Mert hogy ott vannak a szerszámai, amit ő maga készített, s el akarja hozni, meg aztán el sem köszönt az emberektől s ki tudja kilábol-e még valaha ebből a nyavalyából? Most meg már egészen ágynak esett, a lábát se bírja. Még szerencse, hogy már kapja rendesen a nyugdijat, küiönben nem tudom mi lenne belőlünk, mert amióta Lidiék is Csehországban vannak, senki sincs, aki segítene rajtunk. S amíg Erzsi mama beszélt, Bárányos bácsi csak feküdt szótlanul a kopott kockás dunna alatt. Két kormos keze most fehéren pihent mellette. — Nem élet ez már fiam — mondta egy hosszú hallgatás után. Bárcsak ... — Ugyan-ugyan Bárányos bácsi! — vágtam a szavaba. Nem szabad elcsüggedni! Visszatért maid egyszer az elveszett egészség is! — Nem hiszek én már abban, fiam. Nem hiszek én már az életben. Vénségemre csalt meg az élet... Nagyon sajnáltam szegény embert. A vén kakukkos óra hatot kakukkolt, s az öreg odaszólt a feleségének. Az üzem megindítása után már rendszeresen folyt a munka. Mindenki tudta, hogy az életet csak úgy lehet ismét tartalmassá, rendezetté tenni, ha mindenütt teljes erővel megkezdik a háborús sebek gyógyítását. Bárányos bácsinak - az öreg gépészkovácsnak — most már kevesebb baja volt a gépjavításokkal, s amíg a kerekek diadalmasan zakatoltak, ő fürkésző szemmel hol itt, hdl ott álldogált a gépházban. Ha valami kavics, vagy kő (olykor-olykor aknaszilánk) karült a zúzó kerekek alá, a füle nyomban .megérezte". Harminc év alatt hallása úgy hozzáidomult a gépek zajához, mint a karmester füle az énekkar szárnyaló melódiájához. A karmesterek is nyomban észreveszik, ha valaki a száztagú csoportban „mellé fog", s összehúzott szemöldökkel arrafelé néznek. Igy ügyelt a legkisebb gyanús zörejre is Bárányos bácsi, s ha a szeme nem is látott még semmit, de a füle már jelezte: itt van a ba|j! Egy alkalommal azonban különös eset történt. Az egyik csillés — aki csak pár hete került a gyárba — szemére hányta hogy egész nap nem csinál semmit, csak ide-oda sétálgat az izzadó emberek között, s „lógásért" szedi fel a fizetést. Az ügy az üzenni tanács elé került. Ott volt a csillés is, meg Jóska, az inas. Heves vifta után a tanács többségétől ugyan hivatalos elégté.te't kapott a sértő szavakért, de valami mégis nagyon a szívében maradhatott a jó öregnek, mert amint a gyűlés véget ért, igy szólt hozzám. — Eredj, hozd el a műhelyből a táskámat meg a biciklimet. Szótfogadtam. Először azt hittem, múló ingerültség az egész, de amint visszatértem, már láttam, hogy nagy változás történt az őszhajú ember lelkében. Alakja is görnyedtebb, az arca sápadtabb volt a szokottnál. — Tessék bemenni az orvoshoz — mondtam neki a szokásos tanácsot, s biztató kézfogással köszöntem el tőle. — Viszontlátásra Bárányos bácsi! Kezet nyújtott, és bizonytalankodva elkarikázott. Másnap nem jött munkába. A műhelyben Jóska inaqvon meg volt illetődve, öt is bántotta valami. Az üzem új vezetője — aki akkoriban került 'hozzánk — nem nagyon ismerte miég az embereket, s az öreg helyére rövidesen új gépészt keresett. Valóban, szükség is volt egy kovácsra, — Nyisd ki Erzsi az ablakot. Kinyitotta. A réten át a gyárig lehetett látni. E pillanatban megszólalt a gözduda. A beteg szája széle remegni kezdett, s reszkető kezével az arcára húzta a takarót. — Ha a gyár fúj, mindig ki kell nyitnom az ablakot — mondta halkan Erzsi néni Megrendülve köszöntem el tőlük. Ettől a naptól kezdve mindig azon törtem a fejem: hogyan lenetne az öreget meggyógyítani! Tudtam már, mi a baja!!! * * * — Hát így van Jóska! Szegény vénember belehal, ha vissza nem hozzuk a gyárba. — Hogyan segíthetek? ' — Most éppen géptörés van. Ha te most pl. megbetegednél, akkor egy segítség kellene a helyedre, hogy gyorsan kijavíthassák a hiibát. — Értem. Másnap reggel Jóskát mégis ott találtam a műhelyben. — Mi \jan? — Nem mertem csak „úgy" otthon maradni. Ha az orvos megnéz, kizavar az áqyból. Nagyon elkedvetlenkedtem. Tíz óra körül rohanva toppan egy fiú az irodába. — Orvost! Azonnal orvost! A Jóska kezét elkapta egy fogaskerék. Nagyon vérzik, s már kétszer is elájult! Ész nélkül rohantam a városba. Az orvos bekötötte, megnyugtatta. — Két hét múlva kutyabaja! A doktor kocsijával vitték haza, és én is mellé ültem a hátsó ülésre. Sápadt volt nagyon, de a szeme sarkában mégis ott bujkált egy halvány mosoly, s a szája szögletén ott lapu't a kii nem mondott gondolat. — Én már megtettem, amit megtehettem. Hálásan néztem rá, s megtörölgettem izzadó homlokát. Persze lett is 'kapkodás a gyárban. — Mi lesz most? — Egyszerű a dolog — mondtam közömbösen. Egy pár napra hívjuk be az öreget. — Melyik öreget? — Hát azt, aki negyvenötben itt dolgozott. — Ahá! Csakugyan! De hol is lakik? Ki megy el hozzá? — Én is elmehetek. Kis tanakodás után útnak indítottak. Talán még a szeretőmhöz sem siettem olyan határtalan örömmel, mint most Bárányos bácsihoz. Ezerkilencszáznegyvennyolcat írtunk. Május volt. A beteg kovács ott ült az ablak alatt egy kis széken, s a napfénnyel gyógyította magát. — Bárányos bácSi! Bárányos bácsi! Jó hírt hozok! — A politikára gondolsz? — Hát arra éppen . e pillanatban nem