A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-16 / 11. szám

Amerika legeredményesebb nagykövete... Furcsa képet nyújtott egy téli estén Nauheim, ez a kedves hesszeni fürdőváros. Az utcákon nyüzsögtek a fénylő sisakos, géppisztolyos amerikai rendőrség egységei. Az idetévedt idegen nem tudta mire vélni e nagy készenlétet. Riadót sejtett, vagy váratlan téli hadgyakorlat kezdetét. Gyanúsan kémlelte az ólmos eget, nyugtalanul várta a szirénák idegtépő üvöltését... Tévedett a jóember. Ezúttal csupán hangversenyről volt sző, igazi békebeli eseményről. Még akkor is, ha amerikai katonák rendezték. A hetedik amerikai hadsereg szimfonikus zenekara hangversenyezett aznap este a fürdőváros színházának hangversenytermében. A hangverseny nyilvános volt, és az MP legények fénylő sisakjukban csupán az érkezőknek állottak sorfalait, hog. nagyobb legyen a hatás! A kezdeményezés rokonszenves volt! Kedvesnek tűnt a géppisztolyos néger katona is. aki az ajtóban tiszta németséggel kiejtett „Guten Abend"-del köszöntötte a terembe igyekvő közönséget. Rokonszenvesen hatott Ling Tung sergeant is, a Philadelphiából származó karmester. Hiába, mégiscsak kedvesebb a becsületes, békeszerető civil embernek az a katona, akinek atomfegyver helyett karmesteri pálca van a kezében. És kiváló volt a műsorfüzet grafikai kiállítása is. A füzet előszavában Bruce C. Clarke vezérlő tábornok, a hetedik amerikai hadsereg parancsnoka üdvözölte a vendégeket. Annak a meggyőződésének adott kifejezést hogy ez a hangverseny nagyszerű élmény 'esz, melyre a hallgatóság még hosszú idők múltával is emlékezni fog. (A tábornoknak ebben tökéletesen igaza volt.) A műsorfüzetben B. C. Clarke űr többek közt ezt állítja: „Ma este Itt a világ legérdekesebb zenekara hangversenyez! Állandóan változó tagjainak életkora és az uniformis adja meg e zenekar különleges jellegét. Jogosan állíthatom, hogy ez a zenekar Amerika leghatásosabb kulturális nagykövetének szerepét tölti be Európában." A terem tömve volt, helybeli zenekedvelők és fürdővendégek, amerikai tisztek és hölgyeik szorongtak a zsúfolt nézőtéren. Amerikai közkatona csupán a zenekar' emelvényen és az előcsarnokban volt látható. A műsorfüzet azt is feltüntette, hogy a hangverseny Fidelio nyitányával (?) kezdődik. A szerző egy bizonyos Lew van Beeth. Turcsa bejelentés, valószínűleg sajtóhiba Az azonban, ami a „szimfonikus" amerikai nagykövet produkált, mindenre hasonlított a világon, csak Beethoven zenéjére nem. Igaz, a zenekar egyik-másik tagja bizonyos alkalmakkor zeneszerszámából ismerősnek tűnő hangokat varázsolt elő. Azonosságukat azonban megállapítani nem lehetett. Midőn a zenészek elhallgattak, kínos csend állott be a teremben. Az amei . äi tisztek és hölgyeik nem tapsoltak, mivel azt gondolták, a folytatás azonnal következik. A németek pedig némán ültek. Nem a meghatottság dermesztette meg őket, hanem a megbotránkozás. A zenészek izegtek-mozogtak, és a karmester merev arccal állt a zenekar előtt. Háttal a közönségnek. A világ legérdekesebb zenekara tűrhetően adta elő a következő két zeneszámot. Ám szünet után, mikor Csajkovszkij negyedik szimfóniája került sorra, a mű első tétele után a zeneértő közönség kétségbeesetten menekült a hangversenyteremből. Kár volna azonban a zenészeket elmarasztalni! Ne:n az ő bűnük, hogy a gála hangverseny botrányba fulladt. A derék fickók minden lehetőt elkövettek, hogy bebizonyítsák, igen is, ők az amerikai életmód hivatott propagátorai, és méltók a nagykövet haingzatcs nevéhez. Sajnos, tényleges katonai szolgálatot teljesítő egyénekbői, legyenek bármilyen kitűnő zenészek, egy év leforgása alatt nem lehet szimfonikus zenekart öszekalapálni. Igen beteg ötlet volt ezt a toldott-foldott szimfón'kus zenekart, mint az amerikai ku'túra leghatásosabb nagykövetét Európába küldeni. Szegénységi bizonyítvány ez az Északamerikai Egyesült Államok számára, s egyben lekicsinylése az európai műveltség színvonalának. Mindenesetre jellemző mutatvány mindabból, amit Európa a jelen pillanatban Amerikától kap és amit a jövőben is elvárhat. Az amerikai politikusok és tábornokok viszont ne csodálkozzanak, ha az ilyen otromba amerikai nagykövet- Európában csupán nevetség tárgya lehet. A csodák birodalmában Ott fenn a Fekete-erdő környékén, ahol a kék Duna ezüst szalagként fut a világnak, terül el a gazdasági és a barna csodák birodalma. Azokon a tájakon már rég nem járja a mondás, hogy „Nazi ante portás." Adenauer kancellár jóvoltából a nácik már rég bejutottak a kapukon, és hű támaszai lettek a bonni rendszernek. Legszembetűnőbb volt ez a múlt évi választások idején, mikor is a neofasiszta pártok taglétszáma lényegesen csökkent. A csökkenés oka egyszerű. A német fas'szták tömegesen léptek be Adenauer keresztény-demokrata pártjába, a CDU-ba. Nyugat-német körök kénytelenek bevallani, hogy az egyre erősödő antiszemitizmus nem más, mint a félhivatalosan megszervezett jobboldali radikalizmus megnyilvánulása. * Hivatalos megállapítások szerint a javíthatatlan náoik száma a nyugat-német lakosság tíz százalékát 'eszi ki. Ez pedig azt jelenti, hogy az ország ötven millió lakosából kerek öt millióra rúg a nácik száma. Ezek egyre kihívóbban viselkednek, élesztgetik a hitleri hagyományokat, és lassan, de biztosan visszafoglalják elveszett pozícióikat. Vegyük csak szemügyre Nürnberget, a faji törvények városát, Észak-Bajorország centrumát. Itt jelent meg több mint húsz éven át — Július Streicher szennylapja, a Stürmer. A Stürmer kiadója egy bizonyos dr. Max Villmy volt, aki ezerkilencszáznegyvenhatban, adóbevallásában kétmilliónyolcszázötvenezer márka készpénz vagyont jelentett be. Igaz, dr. Vilmy kiváló üzletember, ő találta ki a nagyszerű jelszót „A Führer olvassa a Stürmer minden számát, tehát aki nem olvassa a Stürmert, az a Führer ellen van!" így érte el a Stürmer a két és fél milliós példányszámot. Dr. Wilmy azonban nem elégedett meg a Stürmer kiadásával. Tulajdonosa volt a félmilliós példányszámban megjelenő Neues Fränkische Zeitung —, valamint az Acht Uhr Blatt-nak. És míg a vadként üldözött szerencsétlen zsidók millióit elnyelték a koncentrációs táborok gázkamrái és krematóriumai, Wilmy úr bankszámláján sokasodtak a betétek. A pénz szinte ömlött! A további öt cég is hozott „valamicskét" a konyhára. Aztán jött az összeomlás. A nagy vállalkozó egy kis számvevő segítségével Neumarkt községben húzódott meg. Ott szenvedte át szerencsésen a „denacifikálást". Később Vilmy úr, valamilyen baljós véletlen folytán, munkatáborba került. Á2 úr azonban a pokolban is úr, és ha pénze van, ebben az esetben Adenauer tartományában duplán úr! Lefizette a harmincezer márka pénzbírságot, és mire hazakerült, tiszta lett, mint a kertek liliomai. Néhány év telt el azóta. Ha a véletlen úgy hozná kedves olvasó, hogy a jelen időkben meglátogatod a ősrégi Nürnberget, a Winklerstrasse 11. számú házán csodálkozva olvasod a cégtáblát „Wilmy Verlag GmbH)" (Wilmy kiadóvállalat kft.). A cégtábla azonban túl fukar. Mert a Wilmy Verlag, egy nagy konszernnek az álcázója. Ide tartozik ugyanis a „Noris Verleg CmoH", az „Északbajor" kiadóvállalat és a „Junge und Sohn" kiadócég. Mindebből nyilvánvaló, hogy a vidék nyolc legnagyobb lapjából hat Wilmy ur birtokában és ellenőrzése alatt van. Azt hiszem, ez a jelenség valóban a csodával határos, és nem is létezhet máshol, csak a csodák birodalmában. Catharine Hepburne szomorú vége Nem halt meg, csak erkölcsileg múlt ki. Cyd Charissenek senki sem rója fel, hogy vállallta a Moszkvai leány című ízléstelen amerikai ponyva-film főszerepét. (És Fred Astaire méltó partnere a világszépe Cyd Charissenek.) Am Catharine Hepburnenek, a valaha hahaldó cradolkodású színésznőnek meg nem bocsátható, hogy nevét és erkölcsi hitelét odaadta egy hasonló badar film alkotásához. Az amerikai filmesek még mi. is futószalagon gyártják az amerikai életformát propagáló sületlenségeket, bár szerte a nagyvilágban ennek az életformának igen megcsappant a vonzóereje. Limonádés operett-történeteikben szovjet nőket győznek meg az egyedüli, világmegváltó életforma helyességéről. Szovjet pilótanők, lehetőleg a „Szovjetunió hősei" elbódulnak a nylon fehérneműtől, az amerikai ajakpirosítőtól és a délceg amerikai férfiaktól. Az eredmény: a „szabadságot" választják. Egy ilyen „megtért" szovjet nőt játszik Catharine Hepburne Az acél alsószoknya című hollywoodi fércműben. A szovjet pilótanő szolgálati ügyben elkerül Amerikába, és a nylon harisnyák, cigaretták, parfümök, no meg a férfiak felébresztik benne a szunnyadó nőt. Végül is Amerikában marad. Mert a Szovjetunióban nem látott sem nylon harisnyát, sem parfümöt, sem férfit... Azt hiszem, hogy Amerikán kívül sehol sem hisznek el hasonló zagyvaságokat, főleg most nem, mikor a szovjet szputnyikokhoz a vérszegény amerikai grape fruit műhold úgy aránylik, mint a vasgyúrőhoz a tüdőbajos pemészvirág. Csak verébagyú lényekre hathat ez á szent együgyűség és valószínűleg Catharine Hepburnet is elérte ez a szellemi sorvadás. Vagy pedig a dollár csábította el? Ez lenne a rosszabb, erkölcstelenebb. Mindenesetre szomorú erkölcsi kimúlása egy tehetséges, intelligens és valaha jellemes színésznőnek, amilyennek évekkel ezelőtt Catharine Hepburnet ismertem. —sí—