A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-23 / 8. szám

Ща (folytatás а 16. oldalról) belába vitték őket. Együtt éj- rokban. Körülöttük az őrök jeleztem a karavánnal. A ker- kiáltoztak és az úti éneket tek sötétjében, a jázmin és énekelték: „Alusztok, őrök? — mandula illatának felhőjében kérdezték egyesek. — Nem elfeküdtek a halottak, hosszú so- szunk, — felelték mások, — őrizzük Kerbela halottait. Aludjatok édesen, holtak, édesen fogtok aludni Kerbelában.',' Virrasztunk, őrködünk! Hát ez nem hasonló — mondta Haszánov a táborra mutatva —, mi őrködünk — de hamarosan álomba merülünk. És vajon ki fog eni miattunk kjáltozni, pasa? Énver előrántotta Mauserét. Az őrszemek sivltő hangját a sziklához és koponyákhoz csapódó puskatusok pufogása vágta el. Egy bíborszínben remegő gránát világította meg a 'kézitusát. — Vajdo.t! — rikoltozták a. katonák. — Vajdot! Kur basa kötőfékjénél fogta a halott lovát, és vagdalkozott szablyájával. Enver észrevette, hogy Haszánov mellett egy korbácssuhintotta forradástól átszelt, verejtékező bősz kerek arc bukkan fel. Az ember váratlanul hátraugrott. Keze alól valahonnan hirtelen szurony szökött ki. Enver felismerte a vöröskatonát aki megszabadult a fogságból. Enver elátkozta és rá akarta sütni Mauserét. Ekkor megragadták testőrei és minden sötétségbe zuhant. Mindenki láthatatlan menekülésbe fogott. — Aft gondolod, ejött al terepszínű zubbonyok és vörös csillagok ideje? — kérdezte En-, ver. leszállva lováról a sziklába vájt régi mazár*) előtt. A bepólyázott fejű Haszánov lefelé mutatott. Ott, mélyen lent. szinte egy másik világban, jelző máglya lángolt: messzi északra elkóborolt a fény, és végig alz ösvényen, le az átkelőhelyig. — Szándékosan azért gyújtanak máglyákat, hogy megtévesszenek minket, — szólt Enver. * — Bekerítenek — felelt, Haszánov —, már csak Afganisztán felé vehetjük utunkat. — Soha, — kiáltott Enver, és gőgös ajka fölött megremegett a két fekete pióca. — Csak egyetlen szikráját találjuk az igazi hősiességnek — és megfordul minden ... — Kerbela halottai nem mindig étinek el Kerbeláig — szólt Haszánov —, pihenjünk egyet a mazárnál. A csapat magállott. A sír falánál egy aggastyán ült. A lenyugvó nap fényében lilaszínben játszó, beesett orcáinszőrcsorhók fészkeltek. A fegyveres emberek láttára szokatlan öröm vett rajta erőt. Küllőszerű lábával kaparászni kezdte a földet. A hegylakókat szédülés fogta el, amikor találkoztak szemének tovasuhanó, mély pillantásával. Mint aikibe fullánk döfött, ugrott fel az aggastyán ' és kinyújtotta karját, hogy magához ölelje az egész csapat fegyverzetét. Haja felborzolódott, sziem© lecsukódott. Orrhangja belehasitott a szoros szűk bejáratába. Táncolt. A föld *) Sír, kripta.