A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-23 / 8. szám

MIHAIL SADOVEANU Egy aranysugaras öszön sok igaz történetet hallottam Ancuta fogadójában. De ez régen volt, réges-régen, abban az esztendőben, amikor olyan szörnyűséges esőket hozott Szent Illés napja, s az emberek azt beszélték, hogy fekete sár1

kányt láttak a fellegekben a Moldova megáradt vizei fölött Aztáni valami különös, sose látott madarak vergődtek fenn a viharban és kelet felé igyekeztek. Leonte apó 'ki is faggatta a jövendőmondó könyvét, s az Iraclie császár neve talatt talált jelekből megmagyarázta, hogy azok a hófehér szárnyú madarak éppen' a világ végéről, a távoli szigetekről sodródtak ide, s ez azt jelenti, hogy háborúság lesz a császárok között és szőlőben bőséges termés. • Ügy ás fett aztán. A Fehér Cár rávitte muszká:t a pogányra, és hogy az írás szavai beteljesedjenek, az Üristen gazdag szőlőtermést adott. Alsóországban volt is gondjuk a szőlősgazdáknak, hogy mibe gyűjtsék a sok mustot. Erre mifélénk pedig megindultak a szekeresek, és vitték a bort fel a hegyek közé; és akkor Ancuta fogadójában is eljött a nagy vígságok és mesélgetések ideie. A szekértábor nem ritkult a fogadó udvaran. A muzsikások megállás nélkül húzták. Ha egyiket le is verte lábáról a fáradtság meg a bor, nyomban másik bújt elő a fogadó valamelyik sötét zugából. Es annyi csupor törött a nagy ivásban, hogy a rornani vásárra igyekvő asszonyok még két év múlva is keresztet vetették, ha arrafe'é vitt az útjuk. A tüzek körül ügyes és hozzáértő emberek forgatták a nyársra (húzott bárányhúsokat, jó darab borjúpecsenyéket, és sütötték a Moldovából fogott lepényhalat és márnát. Ancuja pedig, a fiatal Ancuja, aki éppen olyan szemrevaló és" hamis ' teremtés volt, akárcsak az anyja, kipirult arcával, övébe csípett katrincával, feltűrt ingujja) sürgöttforgott közöttük az ördögadta; bőven osztogatta a jó bort és a harapnivalót, de jutott a mosolyából és nyájas szavaiból is, kinek-kinek. De hadd mondom el azt is, hogy az a fogadó, az Ancujáé, nem is fogadó volt, de valóságos vár. Vastag falai voltak, lehettek háromölesek is, és olyan vasalt kapui, amilyeneket még életemben nem láttam lovastul, szekerestül letehette ott magát az utasember, s ugyan nyugodtan alhatott a tolvajok felől... De abban az időben, amelyről beszélek, békesség uralkodott az országban, és az emberek között jóakarat. Nyitva állott a kapu, akár a fejedelem udvarában. A kapun keresztül pedig, csöndes őszi napokon elnézhette az ember a Moldova völgyét, ameddig a szem ellátott", mögötte pedig a fenyvesékkel borított hegyek párás csúcsait, fel a Csalhóig és a Halókáig. Amikor lehanyatlott a nap és elmerült valahol a világ túlsó felén, amikor már titokzatos ködbe veszett a messzeség, akkor fellobogtak a tüzek és megvilágították a köböt rakott falakat s a vasalt kapuk meg ablakok sötét tarkát. A cigányok is eJ-elballgattak és megeredt a beszéd ... Volt ott, azokban a vidám és bőséges lapokban, volt ott egy ember, egy messzi•61 jött részesgazda, aki el nem maradíatott onnét s aki nekem igen-igen megetszett. Sohasem mulasztotta el, hogy »orra käszöptsön mindenkit felemelt isupréval; elmerengő, fátyolos szemmel ía,Ugatta a cigányok muzsikáját, e világ itkos dolgairól pedig annyit tudott, még aeonte apóval is kiállhatott volna versenybe... Magas, őszjhajú ember volt, sovány is erősen barázdált arcú. De főleg tüskés lajusza 1 őré és két kicsi szeme sarkába carcolt számtalan apró ráncot az idő. TÜ:es és mégis borongó volt a szeme pillanása, és arca azzal a tüskés bajusszal nintha szomorúan mosolygott volna. Az emberek számadó lomjának emlegeték. Számadó Ionija uram őkegyelme tönött erszényt viselt a tüszőjében a szür;e posztógúnyája alatt. Járni meg csak ovon járt, de olyan iovon, hogy azt akár:i megcsodálhatta. Maga volt a mesebeli táltos - de mielőtt még a tál parazsat megette volna — csupa csont és bőr: Vörös pej lett volna az isteadta, három ábára kese; hátán magas nyereggel, előtte эду maroknyi hitvány abrakkal naphosszat állott rendületlen nyugalommal a fal tövében ... Én csak éppen megpihenek egy kicsikét... mondotta Számadó Ionija uram őkegyelme, kezében a boroskancsóval; aztán nyeregbe szállok s indulok utamra ... A pejkó mindig készen áll, a nyereg rajta ... Ilyen lova, mint nekem, senkinek nincsen... Rajta,termeik, a kucsmámat a jobb fü'emre vágom, s megyek, meg se állok..„ No, azért nem ment, dehogyis ment. Inkább maradt. — Az már igaz ... — felelte alkalomadtán Leonte apó — olyap. lovat, mint a kendé, egyet láthat kilenc esztendőben még az is, aki mind császári udvarokban forgolódik! Csak a bőre mennyit megér. Elgondolni is szörnyűség .. . — Tudja meg hát kegyelmed, Leonte sögor — mondotta emelt hangon a részesgazda, Ionija uram s felborzolta tüskés bajuszát — tudja meg, hogy az ilyen csontos, erős állat nem ismer fáradtságot vagy szükséget. Az abrakra félszemmel ha ránéz, s eltűri, hogy meg se itassam. A nyereg meg mintha csak hozzája nőtt volna. Jóvérű 16 ez, nem akármilyen kancától való. Keselábú volt az anyja is, ame-