A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-23 / 8. szám

lyikkel olyan becsületem volt legénykoromban s amelyik olyan nagy ámulatba ejtette még Mihalache Sturdza vajda őnagyságát Is... — Mivel ejtette ámulatba, Ioni)a uram? Tán a soványságával? — Ügy bizony. De ennek története van, amelyet kegyelmeteknek is elmondanék, 'ha meahallgatnáik... — Már hogyne hallgatnők meg, Ioni^a uram? Kivált, ha Sturdza Mihály vajda ideiéből való a történet! — S kivált az én fiatalságon idejéből... — felelte komoly arccal a számadó. -Akkor is éppen itt időztünk, ebben, a fogadóban, tüzek és borosszekerek mellett, csakhogy más emberekkel, akiknek a pora már rég elkeveredett ezekben a korsókban és csuprokban; körülöttürk pedig egy sik Ancuja sürgölődött, ennek az anyja, aki ugyancsak elköltözött azóta egy szomorúbb világba.. Akkor volt az, hogy egy nap ott állottam éppen a fogadó ajtajában, erősen búnak eresztett fejjel, bal kezemben a csuporral, jobb kezemben a lovam kantárjával. Az a másik Ancufa pedig ott ült, éppen azon a' helyen, ahol most ez a fiatalabbik, az ajtófának támaszkodva és hallgata a szavamat... Hogy miket mondhattam, bizony már rég nem' tudóm - elfújta azt is a szél, mint az őszt ie -veiét,.. .•,. ; '* Számadó Ionfja mosolyogva beszélt tüskés bajusza alatt, az ő csöppet sem vidám mosolyával; mi. felsőországi gazdák és szekeresek pedig köréje telepedtünk mind. akik csak ott voltunk, ki a szekérrúdra, ki egy fatuskóra, és hallgattuk felemelt állal, kerekre nyitott szemmel. A fiatal Ancufa a küszöbön ült, az ajtófélfának támaszkodva, fél orcáját aranyfénybe vonták az öszi nap ferdén tűző sugarai. A völgyben nem messze, meg-megcsillant a Moldova vize a parti bokrok között, a távolból pedig Idelátszottak a hegyek: magas sziklataréjaik mint szelíd hullámok simultak el a párás kékségben. De az э táltos kanca, a részesgazdáé, ugyan nem szerethette a nagy hallgatást, mert ahogy ott állott a fal tövében, egyszer csak nagyot nyerített s reánkröhögött, de olyan csúful, mint az ördög. Ancufa ijedten és csodálkozva pillantott feléje ives szemöldöke alól. — Ügy a'! — mondotta a számadó — hajszálra így nyerltet» meg röhögött reánk az öreg kanca is ... Azóta már ki tudja, talán farkas foga vagy szeme lett belőle is. - de a nyerítése azért megmaradt s most egy másik Ancuta ijedt meg tőle.. . — ... Hát ahogy mondom - hallgassák meg kegyelmetek — Itt állottam, épp ezen a helyen, útra készen, féllábbal már a kengyelben. És egyszer csak mit hallok: éktelen nagy ostorpattogtatást meg kocsizörgést; nyújtom a nyakamat, de hamar be :s húzom, mert látom, hogy az úton mint * sebes, szélvész közeledik egy négylovas hintó. .. Jön s megáll a fogadó előtt, annak rendje és módja szerint. És mindjárt ki is száll belőle az uraság, hogy lássa azokat a szép szemeket s köszöntse Ancuját tisztességgel. i — Ahoqy beljebb kerül, felemelem én is a csuprot, s egészségére köszöntöm el boromat. A bojár abban a helyben megállott és mcsslyogva nézett reám meg. a lovamra, de az emberekre is mind, aikik csak körülöltem állottak, mert kedvére volt a köszöntés, amellyel megtiszteltem. Termetre kicsike bojár volt, kerekre nyírott szaká'lal s a nyakában vékonyka aranyláncot viselt... „Jóemberek — azt mondia a bojár ür — nagy örömömre szolgál hogy jókedvet és vlgságot láthatok Moldvaország ben .,." „Bizony nagy öröm minékünk is - felelem én — hogy ilyen beszédet hallhatunk. Többet ér ez a legjobb bornál." A mi bojárunk ismét elmosolyodott erre, tő»em pedig megkérdezte, hová való vagyok és hová igyekszem. „Nagyságos uram — feleltem én — családi jusson drágánejti részesgazda volnék Suceava vidékéről. De a szállásom bizony változó, mert ellenségeim vannak, akiknek hosszú és hegyes a foguk. Van egy Ipörös ügyem, nagyságos uram, amelyiknek immár soha vége nem szakad, forgatta ujjal között. — Egyenesen a vajdához igyekszik kend?" „Én igen! Aztán ha a vajda úr sem tesz Igazságot..." Erre a bojár kacagni kezdett: „No és ha a vajda úr sem tesz Igazságot? ..." Számadó Ionija itt egy kicsit halkabbra fogta a hangját, de a fiatal Ancuja, mint az a másik is valamikor régen, közelebb hajolt egy cseppecskét, a fülét meg Jól kinyitotta: hallhatta aztán, hogy minek kellett volna történnie, ha a részesgazda a vajdánál nem talál igazságot. Mert hogyha a vajda úr sem Ismer igazságot, Még megboldogult apám, Iona énekmester hagyta örökségképpen s félek erősen, hogy én is örökül hagyom a gyermekeimre, ha az Isten megáld velük ..." „Ez meg hogy lehat?" — csodálkozott a bojár „Pedig így van, ahogy mondom. Mert ez a mi pörösködésünk, nagyságos uram. Calimah vajda idejében kezdődött. Elé is vették az ügyünket elégszer, járta a törvényt egyfolytában többrendbéli ősöm", kivizsgálás is volt, meg határmérés, meg tanúvallomások esküvéssel, de a pörnek vége nem lett; rendre sírba szállott sok atyámfia, de születtek helyettük mások, ho.qv tovább pörösködjenek; de igazságot a mai napig nem találtunk. Hanem az a gonosz, akivel én hadakozom most, újra beleakasztotta ekéjét az apai jussomba, s elszántott belőle még vagy két ölet és három araszt a veli méhesek felé eső részen. Én meg újabb panaszt emeltem akkor a főbíróságon, de meghallgatásra most sem találtam, mivelhogy azok a hosszú és hegyes fogak — kérem kegyelmedet, meg ne haragudjék érte — egy bojári állkapcához tartoznak... Amikor én azt láttam, s immár nagyon Is jól láttam, fogtam magam s még egyszer utoljára leakasztottam a padról a zsákot, amelyben a sok régi írást meg pecsétes levelet tartom, belélük is böngésztem újra, hogy kiválogassam azokat, amelyekről úgy gondolom, hogy el nem avulhattak, mindjárt be is tettem őket ide a tüszömbe, aztán felkaptam a pejkóra s meg se állok most már a vajdáig. Tegyen ő igazságot!" „Mit nem mond kend? -r csodálkozott újra .a bojár, miközben a szakállát simogatta s a vékony arany nyakláncot akkor csókolja meg őnagysága a kancámat, de nem messze a farka töviitől 1... Amikor a számadó ezeket a súlyos szavakat kimondotta, csak úgy, minden teketória nélkül, ahogy azt már erre mifelénk, Felsőországban szokták, Ancuja csak beharapta az ajkát és úgy tett, mintha erősen figyelne valamit az országúton ... — Ahogy én ezt a számon kimondottam — folytatta a részesgazda — Ancufa, az a régi, csak eltakarta nagy hirtelen a száját a kezével, és úgy tett, mintha valahová messzire nézne, az országútra. A bojár pedig kacagni kezdett. Abbahagyta aztán s újra a szakállát simogatta, meg az arany nyakláncával játszadozott. „Aztán mikorra számltja kend, hogy a vajda úr színe elé járuljon?" — kérdezte őkegyelme. „Én, nagyságos uram, csak épp ezt a csuprot ürítem még ki nagyságod kedves egészségére, aztán lóra kapok, mint Makedónjai Nagy Sándor, s meg se állok ía?í városáig. Ha pedig kegyelmed nem restellné megkóstolni velünk együtt ezt az odobe?ti bort, akkor hozna Ancuta tüstént egy kancsóval ebből a jóféle vörösből, nekünk pedigi nagy örömüiíkre lenne, ha megtisztelne bennünket nagyságod ..." A bojár mosolyogva fordult a régi Ancujához, akinek éppen ilyen klgyös szemöldöke és hamis természete volt, mint ennek a mostaninak, és kérte, hogy hozzon neki is egy kancsóval, abból a jóféle alsóországi vörösből. Én meg — nemhiába vagyok szabad rendbéli részes — elég bátor voltara engedelmet kérni, hogy azt a kóstolót én fizethessem, s bele is vetettem mlndj-árt négy krajcárt az Ancuja 18