A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-23 / 8. szám

kalandor, ellenforradalmár Enver pasa, a török nadsereg altábornagya, Nazim pasa gyilkosa, a kalifa veje, Mohamed helytartója, ..Iszlám összes hadainak főparancsnoka". az emír barátja, úgy vergődött a sziklák között, mint egy utolsó szökevény. Előtte állt a fogoly vöröskatona, sisak nélkül. Arcán erős korbácsütés forradása szántott végig. Zavaros szeme szinte gőzölgött a fáradtságtó.. Oly gyorsan kergették felfelé az ösvényen, hogy sík vidékhez szokott szive úgy járt, mint a motolla. Nadrágja és zubbonya cafatokban lógott. Azonfelül inába szállt a bátorsága, és szüntelenül váltogatta a lábát, mintha parázson állana. Envernek eszébe jutott a régi gesztusa, amelyet „tábornagyi"-nak szokott nevezni. — Haszánov — szólt, Mausere csövének hegyével megérintve a foglyot —, ilyen katonák akarnak feltartóztatni engem? Szánalmas népség. Eresszétek le, — adjatok neki a kiáltványaimból. A kis szürkesapkás ember lehunyta a balszemét. Méltatlankodott. — Ez hiba lenne. Minek meghagyni eggyel több katonát? Pasa . .. — Ez a katona — rossz katona: nem sok kárt okoz nekünk. Adiatok neki a kiáltványaimból és engedjétek el... Végeztem . .. Énver tovább ment, és véget vetett a beszélgetésnek. Felemelte a távcsövét és végighordozta figyelmes tekintetét az egész hegytömkelegen. Megállapodott a lefelé szökdécselő fogoly apró alakján, amely mind kisebb és kisebb iett. Majd észrevette, hogy e kicsiny alak körül valami galambrajzhoz hasonló 'ebeg. Nyomban tovább vitte tekintetét, és Kelet-Bokhara hegyei belezsúfolták a kettős üveglencsékbe ösvényeik szövevényét és szakadékaik foltjait, az ovringokat*), a balkonokat és az átkeiő helyeket odalent, a vizet őrlő és köveket hajigáló szoros sűrű árnyékában. És íme, a távcső kettős üvege lövészek könnyedén sikló, szürke pontocskáira bukkan. Ezek az itt-ott borókabokrokba öltözött, szinte rémülten a sziklákba kapaszkodó sárga hegyek kínosan hasonlítottak Tripolitánia hegyeire. Enver előtt felvillant Kemál megvetésteli ar a és egy másik, ölyvszerú — Dzsemálé. Mindketten nevettek. Nagy balkezesnek nevezték. Igen, így volt ez, de nem most. De vajon most nincs így? Hát nem szalad az egyik kősikátorból a másikba, és a szürke pontocskák űpv gördülnek utána, mintha dróton rángatnák. Üjból felemelte a távcsövet és katonaszíve a bordái között vert Amott, az omlások, ovringok és balkonok *) Cölöpökre épített, mesterséges út sziklás hegyvidéken fölött, füstcsíkok emelkedtek. Az erős visszhang megtízszerezte a zajt, és lehetetlen volt megállapítani, milyen távolságró lőnek. Olykor, mintegy nekidühödve, eldörült egy ágyú. A távcsövön keresztül még a sziklák között kandikáló szúr -nyos puskákat is látta és egy ügyetlen megfigyelőt is, aki derékig kibukkant és hadonászott valakinek. Számokat latolgatott: az öskevesebb a töltény és élelem — annál jobb; egyre nyaktörőbbek a hegyek és kelepcébe csalogatóbbak a szorosok — annál jobb. — Enver gondosan rója a betűket töltőtollával, levelet ír a bokharai emírnek: Dicső és mélységesen tisztelt fivérem, Gázi! A mai napon Obodzsa Lasafi kézhez vette leveled, értesült jó egészségedről, örvendezett. NIKOLAJ TYIHONOV: vényt egy szakasz tarthatja, az átkelésnél kétségtelenül három gépfegyver áll és két hegyi löveg, — a szorosban pedig a lóról leszállt lovasság. A vöröekatonák lefelé rohannak, szándékosan mutogatva magukat. — Szóval megkezdődött a bekerítés. Az ágyúk magasan hordanak, a golyók túlröppennek, szórakoztatva a baszmácsokat.*) Azok pedig bekerítenek. A számok egymásba fonódtak. 35-50-70 métert tesznek meg félóra alatt — a felmászás egy óra, málha nélkül; mozdulni, támadni értelmetlen. Eszébe jutottak a tömeg morajától, énekszótól és kiáltozástó' hangom berlini éjszakai vendéglők. Elcsendesedtek-e azok valaha, akár egy órára ís? Az állás elhagyatott volt. A baszmácsok úgy eltűntek, mint a varázslók. A lövészek helyén csupán tyübetyejkákat**) lehetett látni, még ha észrevétlenül néhány méterre megközelítette is őket az ember. A zsoldosok elárulták, legyenek átkozottak! Elárulta Ibrahim bég, legyen átkozott! Elárulta Tugaj Szarri — legyen... De Enver csillaga végül is vakító fénnyel fog felragyogni... — Bekerítettek — szólt a báránybőrsapkás ember. — Pasa, bekerítettek! Két csatlós fogta a lovak zabláját. Felülről kövek hullottak, és két gránát jajdulva robbant a sziklákon. Enver észrevette, hogy a lejtök megélénkülnek. A tarka köpenyek egy szempillantásig jól láthatóan nyüzsögtek. Majd sípszó hallatszott és minderki eltűnt. Mindenki láthatatlan menekülésbe fogott. A báránybőrsapkás ember ócska pokrócon hever, és szeme néma villámokkal terhes. Neki már mindegy. Leélte életét. Egyre kevesebb a tanya és táborhely — annál jobb; egyre *)• Rablók: csapatokba verődve harcoltak a fehérek oldalán. **) A fej búbjára tapadó apró sapka. Tudattuk már Veled, hogy Ibrahim bég áruló, és rá akar szedni mindenkit. Mirahir basa, újból ismétlem, valóban becsületes ember, és mindenütt és mindenhol, akárcsak én, kész feláldozni saját érdekeit Fényességedért. Miért is arra kérlek, szabadíts ki a hegyek és sztyepp ezen kelepcéjéből. Küldj, kérlek, e célból Germany gyártmányú töltényeket és puskákat. Ügy vélem, az oroszok hamarosan nem jelentenek többé akadályt számomra ... Enver anását*) szív és bajusza úgy rángatózik, mint a pióca. Befejezi a levelet és így szól: — Haszánov, nem hiszed, hogy győzelmet aratok? Nem hiszed, hogy kalifa leszek? Most futok, — de futott a próféta is ... Nem hiszed, hogy kalifátust teremtek a Volgától az Indusig — tatárok, kaukázusiak, kirgizik, üzbégek, tadzsikok, turkmének, törökök, afgánok, — te nem hiszed ... Ha egyszer talpra állítom őket — Európa hatalma úgy szétpukkan, akár a marhahólyag a pata alatt... Te nem hiszed ... — Nem, — modta a szürke báránybörsapkás ember — ez a terv az „Ezeregy éjszaká"ból való, nekünk pedig csupán annyi éjszakánk maradt, amenyi ujj van egy kézen, ha négyet eltakarsz ... Meglehet, tévedek ... Annál inkább szerencse ... A kalifátusböl nem lesz semmi... Drága kalifám, rr ondj valami mást... Milyen kár, hogy elfogyott a konyakunk ... — Ajánlatot küldtem az oroszoknak, ez azonban nem zárja ki az első tervet... — Pasa barátom — szól Haszánov —, én ott voltam veled, Gázi, Edirne alatt és Szarakamis alatt. Láttam a háború két arcát. Láttam mindent. — Azt ajánlottam az oroszoknak. adják át nekem Bokharát. Megígértem nekik, hogy sereget gyűjtök és együt

t indulok velük Keletnek, közös célokért... Megint nem hiszel? — Takard le a szökevényt a köpeny csücskével és máris pihen. Mi is pihenünk, pasa. de vajon nem lesz-e túl rövid a pihenőnk ... Nincs erőnk ... — Az oroszok meghódították Turkesztánt, alig ezer halott árán ötven év harcai alatt. Nevetséges! Hát talán mi nem tudjuk megtenni ugyanezt... Kimentek a házból. A hegyi tisztáson kis csapat állott, kitéve a hideg szél rohamainak. Odalépett Kur basa, vadul hányta a lábát és sántított. Egész fara egy vér volt a szakadatlan lovaglástól. övén ezüsttel kivert Mauser himbálózott, oldalán pisztoly csüngött, vállán szuronyos puska, iszákjából két kézigránát kandikált ki, szabályáját kezével srtirítotti le. A szablya mögül kés nyele meredezett. A hold fénye beragyogta az angol tölténytáskát, harcias külseje vitathatatlan bizonyítékát. E kétlábonjáró fegyverraktár kusza üdvözlést vakkantott. A báránybőrsapkás szemügyre vette Kur basa útitársait. Valamennyien hegylakók voltak, rongyos köpenyben, mogorvák és tántorgók. Leszálltak lovaikról, és csupán egy magaslott a nyeregben. Nagyon fiatal volt; fejét vékony fátyolszövetből csavart turbán fonta körül, nagy fekete szeme mozdulatlanul meredt. Kötelek futottak kígyózva vállától övéig, és lábát átfonva, a ló hasa alá siklottak. A halott kivicsorított fogakkal ült, szája teli vort porral. A nyereg kissé csikorgott alatta. Golyó járta át a halántékát. Kivarrott öltözete és gyűrűs, vékony keze egyformán halottnak látszott. — Mi ez? — kérdezte Enver. Kur basa megérintette fekete szakállát, mely szintén porlepett volt, akár a halott szája. — Ez a szeretett bilincse, takszir*). Tegnap ölték meg az oroszok. Száz fejet vágok le érette, de nem tudok elválni tőle. Fiatalságának árnyéka hadd kövessen utamon. Szerencsét hozott nekem, hej, takszir, — ez az igazság ... Leült a sziklára és felnyögött. Envar és Haszánov elhaladtak az alvók mellett, és ellenőrizték az őrszemeket. Az alvók teljesen mozdulatlanok voltak. Gerendák és kövek alhatnak így. Még a lovak sem vakaróztak és nem dobogtak patáikkal. A szoros tisztára veremnek tűnt, amelybe mint a halottakat, úgy hajították ezeket az embereket, hasznavehetetlenség ük miatt. Felülről az őrszem panaszos kiáltása harsant, válaszolt egy másik, madársírásra hasonló. Haszánov beszélni kezdett, mintegy önmagának: — Perzsiában találkoztam egy halottas karavánnal. Ker*) Bódítószer. *) Ür. (folytatása a 20. oldalon) 16