A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-16 / 7. szám

hal?", az nem akárki, annak — minimó kalkuló — afféle nemzetségfői rangjának kell lennie a horgászok társadalmában. S jól sejtem, amit sejtek, imert a kisöreg felfújja magát, jobb tenyerét — á la Napóleon — belső zsebe iránt, a szíve fölé csúsztatja, s ilyen — enyhén szólva — vállveregető szavakat intéz hozzám: — Sporttárs? Bah! Tudja mit? Maradjunk inkább a „kolléga úr"-nál. Ami pedig a horgászatot illeti, sajnos, már nem kultiválom. A korom miatt. De hajdan . .. ? Mit mondjak: harcsában, mert az volt a specialitásom, tíz-tizenöt kilós példánynál csak elvétve adtam alább. Kolléga úr! — s a kisöreg toppant, rákveres lesz, vérig van sértve. — Maga kinevet? Azt hiszi anzágolok csak? Holott... — Holott? — ismétlem meg a lehető legkajánabb hangsúllyal a fura, rég szakállanőtt kötőszavacskát. — Bizonyítok! — pattog a kisöreg. — A/mit mondtam, azt dokumentálom is. Erre tessék. < Várakozó Ottó rajzai Megyek egy reggel haza a vízről. Szél fúj: hatalmas, hirtelen támadt északi szél, Hajnalban bronztükör volt, meg se rezzent a Balaton, s most harsog, háborog, azzal ijeszt, hogy a hátára kapja, s valahol Boglárnál veti csak partra a Tihanyifélszigetet. De bánom? Nem bánom! Ha a szél nem ütne minduntalan szájba — fütyörésznék. Ügy ám, mert szerencsém volt, tele a zsákom, akkora kárászok tátognak benne, hogy. . . hogy . .. — Állj! — döfi le ekkor, épp születőben, életem tán-tán legköltőibb hasonlatát egy váratlanul rámcsattanó, orgyilkos tenor. — Állj! Megállok, körülnézek és — csaknem fölnevetek. Jobbra egy miniatűr, zsebkendőben is elvihető szőlőcske. A közepén ház, de milyen? Mint az ólomkatonák csupa-torony, csupa-oromzat várkastélya az Úttörő Áruház kirakatában. S a ház előtt, egy felvonóhidat játszó lépcsőn — maga a várúr. Akit is — ha a szakácskönyvek módszarét követném — így jellemeznék: — Végy két darab seprőnyelet, szúrj rájuk egy hosszúkás, alul gömbölyded, felül csapottan satnya tököt, a tökre egy rücskös, ragyavert turkesztán-dinnyét. Ha mindez meovan, öntsd le szósszal, akarom mondani: öltöztesd agyagsárga, harmonikázó vászonruhába, s kész is a várúr, előtted a süvöltő, késéles tenor kacagtatóan hetyke tulajdonosa. Mert hetyke a kisöreg, de még milyen hetyke! Fölszegett fejjel, a sarkain hintázva áll. S bár „egyből", félkézzel a hónom alá tudnám csapni, ahogy a zenészek szokták a hegedűtokot, lenézni próbái rám, úgy kérdi: — Ponty? — Kárász. — Hh. Az is hal? — biggyeszti le a száját, miközben ahány a szála, annyi felé tüsköl savőszín, kicsupált macskabajusza. — Kegyed . . . szintén sporttárs? — kérdezem elszontyolodva, mert mit is tehetnék mást? Akinek egy negyven s egy legalább hatvandekás kárász csak „az is Reteszt taszít, kaput ránt, könyéken fog, s nem is vezet, de húz, cipel, időt is alig hagy rá, hogy falnak támasszam a horgászbotomat. A ház így tudom meg — csak külsőre törpék várkastélya. Belül egyetlen, teremnek is beillő szoba, s te jóisten! mi van a közepén, egy magas, terméskőből rakott piedesztálon ? Üvegkoporsó! Az bizony! S a koporsóban (bakacsinpaplanon, hogy „maximálisan érvényesüljön a kontraszt") — egy csontváz. Nem kell megijedni, nem emberé — halé. De micsoda halé?! Egy testvérek közt is félmázsás harcsa-'monstrumé. — íme! — fogja meg sporttársam, azaz hogy „kolléga uram" az üvegkoporsó sarkát. — Ezért s nem másért hagytam én föl a horgászattal, uracskám. A tudás megvolna még, de hol az erő? Mert az igazi, a hal nevet érdemlő halhoz az is kell. Erő, izomzat, kitartás. Nemdebár? — Ahogy mpndani tetszik, — nyögöm ki nagy-nagy tisztelettel, s mert a kistireö elénedettpn köherít « a twSfoát 11-