A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-16 / 7. szám

I. IIA i: K L: SI Sil „Kedves szerkesztő elvtárs. Azokról az öntudat híján való asszonyokról akarok írni, akik ártalmunkra vannak. Abban reménykedünk, hogy a polgárháború frontját járva, amelyekről olyan szépen írt, nem kerülte el a tősgyökeres Fasztov vasútállomást, amely innen hetedhét országon túlra a sose látott birodalomban, az ismeretlen messzeségben fekszik, én ott persze jártam, ettem-ittam, lakomáztam, sose meg ram bántalm. Hát erről a fentemlített vasútállomásról volna egy-két szó mondanivalóm, de ahogy az egyszerű nép között mondani szokás — az Űristen minden szemetét úgysem lehet elhordani. Éppen ezért csak azt írom le, amit a szemeim saját kezűleg láttak. Hét nappal ezelőtt, csendes, fajntos éjszaka volt, amikor a Lovashadsereg sok érdemet szerzett harcosokkal teli szerelvénye befutott arra az állomásra. Valamennyiünket. fűtött a vágy, hogy hasznára legyünk a közös ügynek, és Berdicsev volt az irány. Egyszer csak azon vesszük magunkat észre, hogy a szerelvény sehogy se mozdul a helyéből. Nem forog a kerék. A harcosokat kétkedés fogta el, és hangosan találgatták is, mi okból rostokolunk itt. Amint aztán kiderült, volt is oka annak, mégpedig nem is kicsi, merthát a a batyuzók, ezek a dühödt ellenségek, akik között a női nemnek se szeri se száma, a legpimaszabbul kitoltak a vasúti hatósággal. Semmitől sem félve kapaszkodtak fel a kocsikra, nyargalásztak tetőkön, sürögtek-forogtak és mindegyikőjük kezében ott leiedzett a már híressé vált só, olyik-másik zsák öt pudot is nyomhatott. De hát a batyuzó tőke diadala nem volt hosszú életű. A kocsikból előjött katonák hamarosan könnyed lélegzethez juttatták a meggyalázott vasúti hatóságot. A szerelvény környékén csak a női nem maradt, a batyuival, mert hát sajnos akadnad még vöröskatonák, akik az asszonyokat beengedik a kocsijukba, ígv hát a mi vagonunkban, a. második szakaszhoz is bekerült két fehércseléd és az első csengetés után odajött még hozzánk egy szemrevaló, csinos asszony, gyerekkel a karján és rákezdi: — Kedves kozákok, engedjenek fel, már hetek óta a pályaudvarokat járom ezzel a szopós gyerekkel a karomon ni. Az uramhoz mennék, látni szeretném, de hát a vasút miatt ez szinte lehetetlen, legalább maguk, kozákok szánjanak meg. — Ide figyeljen asszonysáq — mondöm neki — a sorsa a szakasz akaratától függ. — Aztán a szakaszomhoz fordultam és elrrondtam, hogy egy olyan rendes képű asszony kérezkedik fel hozzánk, az urához szeretne utazni, a gyereke is vele van, így hát azt kérdem mit határoztok. Engedjük-e be, vagy sem. — Hadd gyüjjön — kiáltják a fiúk — miutánunk úgyse kell neki .már az ura! — Azt már nem — mondom csendesen a fiúknak —, erre esküszöm; de mégis megleo fiúk, hogy ilyen kanoskodást hallok tőletek. Gondoljatok a saját életetekre, gondoljatok arra, hogy ti is voltatok szopós gyerekek az anyátok karján, így hát nem nagyon illendő a beszéd, amit mondtok... A kozákok meghányták-vebették egymás közt, hogy milyen ember is lett ez a Balmasov, már mint én, de a végén betessékelték az asszonyt a kocsiba, aki nagy hálálkodva fel is mászott. Ügy látszik, a szavaim az elevenükre tapintottak, mert ahányan csak voltak, mind hel-et kínáltak z asszonynak és egymás szavába vágva biztatgatták: — Üljön csak ide, asszonyság, ide a sarokba, ringassa a gyerekét, úgy érkezik az urához, hogy egy ujjal sem bántiuk, aztán reméljük, hogy jó sok gyereket nevel még fel, akik a helyünkbe lépnek, mert hát az öregek kiöregednek, gyereket meg alig-alig látunk. Sok viszontagságot megéltünk, mi már, asszonyság, a nagy háborúban, meg ebben is itt, fojtogatott az éhség, mart a hideg, üljön csak le, aszszonyság, ne féljen ... A harmadik csöngetés után a szerelvény megindult. A fájntos éjszaka szétterítette sátrát és ebben a sátorban ragyogtak a csillag-mécsesek. A kozákok meg a kubányi éjszakákra, a zöldes fényű kubányi csillagokra emlékeztek. A gondolat tovaszállt, mint a madár. A kerekek meg kattogtak, kattogtak .. . S az idő haladtával, mikor eljött az éjszaka őrség váltása s a vörös dobosok hajnalt peregtettek vörös dobjaikon, akkor a kozákok látva, hogy engem kerül az álom és megvesz az unalom, odasündörögtek hozzám: — Balmasov — mondják a kozákok — miért vagy ilyen komor, és miért ülsz itt álmatlanul? — Mély tiszteletem nektek katonák, megkövetlek benneteket, de engedjétek, hadd mondjak egy pár szót ennek a polgártársnőnek ... Egész testemben reszketve felemelkedtem fekhelyemről, amelytől úgy menekült az álom, mint farkas a vérebek tálkájától, odamegyek az aszonyhoz, kiveszem kezéből a gyereket, lerántom a pólyát, és mit látok? Á pólya alatt egy pudnyi ső van... — Emmár döfi, egy ilyen gyerek, cicit se kér, oelenkába se piszkít, még az emberfia éjjeli álmát se zavarja . .. — Már bocsássanak meg, kedves kozákok — vág a szavamba az asszonyság a legnagyobb nyugalommal — nem én szedtem fá magukat, a sors szedett rá engem.. . — Balmasov megbocsát a sorsodnak — válaszolok az asszonynak — Balmasovnak mi sem könnyebb ennél. Balmasov annyiért adja, amennyiért vette, a kozákoktői kérdezd, azoktól, akik úgy becsültek meg, mint dolaoző anyát, no meg ettől a két lánytól kérdezd, akik most itt sírnak mindattól, amit az éjjel átszenvedtek, a búzatermő Kubányban maradt asszonyaiktői kérdezd, akik ember nélkül morzsolják asszonyi erejüket és ott magányosan a gonosz kényszer alatt minden jöttment megtiprója lehet ifjú lányságuknak. . Téged egy ujjat sem bántottak, bár az ilyen magafajta egyebet sem érdemelne. Ne tőlem, hanem az ezer sebből vérző, lesújtott Oroszországtól kérdezd ... Az asszony meg nekem ront. .. — A sóm már oda van, de az igazat nem félek kimondani: nem Oroszországra van nektek gondotok, a zsidókat véditek... — Nem a zsidókról van most szó, kártékony asszonyság. Semmi köze ennek a zsidókhoz, de maga alattomos perszóna, maga nagyobb ellenforradalmár annál a fehér generálisnál is, aki éles karddal fenyeget bennünket a magas <16 hátáról. Az ilyen generális már messziről látszik s a dolgozóknak csak az a gondia álma, hogy lekaszabolják, de magát, beste perszóna, a maga kacifántos magzatjával, amelyik enni se kér, s akit a szellőtől 3e kell óvni — magát épp oly nehéz észrevenni, akár a bolhát, pedig csíp, csíp. csíp.. Bevallom ezt a polgártársnőt valóban kipenderltettem a mozgó vonatból, de a goromba némberje csak a fenekére huppant, aztán felállt, megrázta a szoknyáját megindult é® ment tovább a becstelen útján. Ahogy elnéztem ezt a sérthetetlen asszonyt, meg ezt a kimondhatatlan nagy Oroszországot körülötte, ahogy elnéztem a kalásztalan paraszti földeket, ai meggyalázott szüzeket, meg a bajtársakat, akik tömegével vonultak a harctérre, de csak egvesével térnek onnan vissza, hát ahogy mindezt elnéztem, bizony kedvem kerekedett, hogy magam is kiugorjak a kocsibői, hogy végezzek magammal, vagy végezzek vele. De a kozákok megsajnáltak és így szóltak: — Puffantsd le! A hűséges puskámat le is akasztottam, s ezt a szégyenfoltot le is mostam a dolgozó föld és a köztársaság arcáról. S mi, a második szakasz katonai esküszünk magának kedves Szerkesztő elvtárs, és maguknak is kedves szerkesztőségi elvtársak, hogy kíméletlenül elbánunk mindazokkal, akik verembe taszítanák miniket, akik vissza akarják fordítani a víz folyását és Oroszországot holttestekkel meg döglött fűvel akarják befedni. A második szakasz valamennyi harcosa nevében — Nyikita Balmasov, a forradalom katonája." 17